Balázs Béla

Balázs Béla munkásságának filmtudományi relevanciáját nem lehet eléggé  hangsúlyozni. Két alapműve, A látható ember (1924) és A film szelleme (1930) a német nyelvű filmesztétika iránytűjeként szolgált, és rövid időn belül - a fordításokon keresztül - nemzetközi ismertségre tett szert. Mint értelmezői hangsúlyozzák, Balázs művei azért nem vesztek el az egyébként nem kevés számú, a korban keletkezett filmesztétikai írások süllyesztőjében, mivel Balázsnak sikerült a film nyelvi, esztétikai aspektusát és a film társadalmi szerepét egyaránt hangsúlyozó elméletet felállítania. Ezek a rövid terjedelmű könyvek tulajdonképpen csírájukban tartalmazzák a 20. században kibontakozó filmelméleti és -esztétikai gondolkodás meghatározó témáit, fogalmait és irányait. Nem elhanyagolható hatásuk olyan jelentős filmelméletírókra, mint Siegfried Kracauer, Rudolph Arnheim (mindketten recenzeálják A film szellemét) vagy éppen Sz. M. Eisenstein (vitájuk alapja az Eisenstein által félreértett „beállítás" elsődlegessége a montázs felett). Talán Balázs műveinek termékeny ambivalenciái okozták azt, hogy a baloldaliak formalizmussal és esztétikai esszencializmussal vádolták, míg az esztétikai alapokat számon kérő kritikusai az „orosz ideológia" mechanikus szócsöveként azonosították.  

 Az Apertúra következő számainak tematikus blokkjai →