„…az élet ismétli az irodalom helyzeteit, a regényhősök időnként gúnyosan hellyel kínálják a regény helyzeteiben az írót, a táj és a szín, ahol az irodalom és az élet párharca lezajlik, örökké ugyanaz, a két térfogat néha kísértetiesen elvegyül…”

(Márai Sándor: Kassai őrjárat) (1)

Bevezetés

Dolgozatom tárgya Hajnóczy Péter Az unokaöcs című novellája és Kelemen Károly ezüstzselatin (2)- fényképsorozatának egy darabja, az Appropriation (3), melyek között elsősorban a forradalom, a szabadság, az X-generáció, a popkultúra egy ikonja, Ernesto Che Guevara megidézése teremt kapcsolatot. A két mű összevetésére azonban mind a szöveg struktúrája, mind a kép technikájából fakadó izgalmak is kínálkoznak, beleértve azt a kísértést is, hogy a szöveg a képet kommentáló „story art” eszközévé váljon.

Az egymás kommentálása helyett – mely párbeszéd feltehetőleg csak erős szubjektív beavatkozással jöhet létre – arra törekszem, hogy a különböző (jelentés)aspektusok (néhol egymás elleni) kijátszása váljon a gondolatmenet hajtóerejévé, és így paradox módon a különbségek révén mutassa be az esetleges érintkezéseket, mert a két műnek nem a (számomra kétséges/hamar kimeríthető) közös vonásait szeretném vizsgálni, hanem sokkal inkább azokat a pontokat, ahol valamilyen vonatkozásban állnak egymással.

Egy óvatos közös nevező, kiindulópont megjelöléseként azt lehet mondani, hogy mindkét mű esetében feltehetően két férfi nem mindennapi találkozásáról - találkoztatásáról van szó, azonban az, hogy ez miképp nyilvánul meg, már további vizsgálódás kérdése, és noha a kép és a szöveg fragmentáltsága miatt nehéz e jelenségeken fogást találni, az egyes hangsúlyosnak ítélt darabokat kiemelve, Popper Leó „szükségszerű félreértés” elméletét felhasználva és belátva megkísérlek e találkozások sajátságairól, következményeiről, és magának a két találkozásnak a találkozásáról számot adni (vagy legalábbis kérdéseket felvetni vele kapcsolatban).

A pontosság kedvéért azonban szükséges tovább árnyalni magának a találkozásnak a fogalmát, ugyanis (ahogy erre a későbbiekben igyekszem majd rámutatni) nem is találkozásról van szó, inkább valamitől való érintettségről, pátiáról, mely gondolat Földényi F. László Kelemen Károly e munkájával (illetve a sorozattal) foglalkozó írása (4) kapcsán fogalmazódott meg bennem, bár ő ott a pátiát kizárólag a szenvedés mint részvétel egy formáját alkalmazza. Helyesbítést kíván még a „nem mindennapi” szófordulat is, mert az érintkezések részleteikben, körülményeikben –különösen a szövegben – nagyonis a köznapiságba törtek, és csak a kollízió következménye az, ami szokatlan vagy a szokatlannál többletjelentéssel bíró freudi terminussal élve unheimlich (5) , tabukat feszegető, ami Freud szerint „jelenti egyrészről azt, ami szent, ami megszentelt, másrészről, ami ijesztő, veszedelmes, tilalmas és tisztátalan” (6)

A narratív hitel kártyái

Hajnóczy története látszólag két fél találkozásáról, viszonyáról, a narrátor és talán a címbeli unokaöcs vagy esetleg egy olyan személy dialógusáról szól, aki valamiképp kapcsolatba hozható a „beharangozott” unokaöccsel: „Itt, ebben a csendes budai parkban akadtam össze ezzel a különös alakkal, aki egyedül önmagára hasonlít.

Tegnap ismét mellém telepedett. Méretre szabott szürke öltönyén vér vagy vörösbor láthatóan friss foltjai; arca borostás, haja csapzott, nyakkendője félrecsúszva, véres szeme alatt fekete karikák, remegő ujjai közt füstölgő cigarettát forgat. Megszólítom.” (7) Mégis, a címbe vetett remény a szöveg végére érve semmissé lesz; nyugtalanító talány marad, hogy az unokaöcs kire, mire vonatkozik. Ennek kiderítésében még kapaszkodót nyújthatnának a történetben előforduló szereplők nevei, státuszai, hogy egy abból kialakított viszonyrendszerbe illeszthetővé váljék az unokaöcs, de a két anonim nő, akikre csak utal a szöveg, a „különös alak” exjei, menyasszonya, illetve anyósa, a katona pedig valamiféle transzfiguráció révén kerül a képbe (azaz a szövegbe), nem „egyszerű” vérségi vonalon. Csupán egy személyt említ név szerint a szöveg: Che Guevarát. Így nem marad más, mint a kubai forradalmár képét mutogatva nyomozni az elveszett unokaöcs (8) után.

A novella − legalábbis kezdetben − a hagyományos történetmesélési metódusokat működtetve az egyértelműséggel kecsegtet: „Itt, ebben a csendes budai parkban akadtam össze ezzel a különös alakkal…” (9), akiről annyit tudunk meg biztosan, hogy a kitartott férfi szerepében lelepleződött, illetve „egyetlen igaz szóval” leleplezte önmagát, amit egy Guevaráról szóló könyv generált benne: „Guevara és a forradalom, vagy A Guevara-legenda; nem emlékszem pontosan. Az átkozott! Megfertőzött! Kizökkentem szerepemből, s a szemükbe vágtam az igazat.” (10) Itt szó szerint azt mondja a könyvről, hogy „megfertőzött” − ennél erőteljesebben talán nem is kerül kifejezésre a novella folyamán a valamitől való érintettség, de hogy ez a mozzanat csupán a könyv és olvasója, vagy a könyv, az olvasója és e kettő kapcsolatának tanújaként jelenlévő harmadik személy, az elbeszélő között nyilvánul meg, ez már bizonytalan; mert noha elsőre úgy tűnik, hogy valóban két fél találkozásáról − vagyis inkább azok egymásnak feszüléséről − van szó, ezeket a „feleket” patológiai értelemben is lehet kezelni, hogy az interpretáció ne (lehetetlen)üljön el. E két fél lehetne akár a skizofrénia esszenciája: a ráció és az érzelmek közötti disszonancia. Ezt az értelmezési lehetőséget több helyen támogatja a szöveg: a rapszodikus, részeg, szinte végig mozgásban lévő férfi az eseményeket inkább érzelmi oldalról ítéli meg („Temérdek géppisztolyt gyártanak. Ha egy szép napon megvadulok, miért ne szerezhetnék egyet?”) szemben az ehhez képest befogadó, józan, a dialógus alatt feltehetőleg végig higgadtan ülő másik racionális javaslataival szemben („Verje ki a fejéből. Higgye meg, kellemesebb és hasznosabb egy melltartó csatjával bíbelődni.”(11)) A szereplők azonosságára, illetve egyidejűleg ennek az azonosságnak a megtörésére egy, az elbeszélés vége felé mintegy véletlen elejtett vallomás utal(hat) még: az önmagára hasonlító fél szerelmes vonzódása a Che Guevarát kivégző katonához, akivel azonosnak képzeli magát: „Néha azt gondolom, hogy én vagyok az a katona, aki a fogoly Che Guevara meggyilkolására parancsot kapott. Akárhogy forgatom: fülig szerelmes vagyok ebbe a férfiba.” (12) Az efféle információkban azonban úgy tűnik, hogy a szöveg értelmezéséhez, működéséhez nem a nárcizmuson vagy homoeroticizmuson, inkább a különbség feszültségén van a hangsúly, amely a más(ik)tól való érintettségben jön létre. Az erotika szövegbeli funkciója meglátásom szerint itt Georges Bataille szavaival élve nem más, mint „az élet igenlése, még a halálban is”. (13)

Az értelmezésnek azonban ez csak egyik aspektusa a számtalan közül. A bevezető mondat második tagmondata (is) meglehetősen enigmatikus kijelentés, ami egyéb értelmezési irányvonalakat is kijelöl: „Itt, ebben a csendes budai parkban akadtam össze ezzel a különös alakkal, aki egyedül önmagára hasonlít.” (14) Vajon mi az, ami egyedül önmagára hasonlít? És egyáltalán, hogyan hasonlíthat valami önmagára? És ez a hasonlóság valamiféle azonosságra vagy inkább tükröződésre utal? A kijelentés, hogy valami önmagára hasonlít, pozitív, ugyanakkor ezzel a magára mutatással el is határolódik, negatív teológiaként aposztrofálva magát. Származás nélkül egzisztál, mert van, mint az Isten, vagy ugyan származna, hasonlítana másra, de éppen ennek a kiiktatása vagy átlényegítése létezésének az egyik feltétele, mint a műalkotás esetében, melyet Arthur C. Danto vörös négyzetei találóan illusztrálnak A közhely színeváltozása (15) című könyvében.

Az elbeszélés nem ad tartható válaszokat, de a befogadó olthatatlan kíváncsiságában, a beavatás utáni vágyódásában az elbeszélő is (patikusan?) osztozik, gyakran kérdésekkel záporozza a rejtélyes másikat: „Az istenért, mi történt magával? Kidobták a kocsmából?”, „Bőségesen illusztrált pornográf könyv? Telefonköny, tintával aláhúzott női nevekkel? Talán könyvtára volt menyasszonyának, s maga eladott egyet-kettőt, amikor tűrhetetlen szomjúság kínozta?”, egy képnézőhöz hasonlóan spekulál: „Méretre szabott szürke öltönyén vér vagy vörösbor…”.(16)

A(z)  (mű)alkotás és az alkotó azonban itt újabb lehetőséget vet fel a szereplőkre  nézve: a szöveg úgy is működtethető, ha a jelenlévő  két felet ezúttal nem patológiai, hanem az alkotói folyamat elemeinek feleltetjük meg: az alkotónak és az alkotásnak. (Aminek természetesen a befogadó is része, hiszen ahogy a Che Guevaráról szóló könyv fiktív olvasója az olvasás − megintcsak egyfajta pátiának való kiszolgáltatottság − által hívja létre, jeleníti meg a benne szereplőket, úgy az egyszeri befogadó is.)

A párbeszédek az író (pontosabban az író illúzióját keltő elbeszélő) fiktív szereplőjének adott instrukcióiként is olvashatóak, ahogy eleinte a helyzetet kezében tartva ő fizet, és irányítottan kérdez, kérdéseivel már-már kerek történeteket alkot a kerthelyiségben, majd – képzeletét szabadjára engedve − minimalista prózába fordított pantomimot rendez magának és magában – „…ne játssza túl a szerepét” −, ami végül a mű danse macabre lejtésében, a szerző halálában vagy legalábbis agonia maniájában kulminál, ahogy azt  ebben az olvasatban (egyébként a narrátor) agyszüleménye megszüntetni készül őt: „Le kéne törülnöm verejtékes homlokom, de nem bírok moccanni sem. Itt áll mellettem, kezében a töltött fegyver, arcomon érzem meleg lélegzetét.” (17)− zárja a novellát Hajnóczy 1969-ben.