menu
 
Farkas Tamás: Forradalom (szó szerint)
jegyzetek irodalomjegyzék képek szerző linkek nyomtatás

 

Mi mást tehet az ember a mélységben, mint hogy beszélget?
(Victor Hugo: Nyomorultak)

Magyar Dezső 68-as ultrabalos forradalmárként elkönyvelt filmes, akinek két, a BBS-ben forgatott műve ennek a hevületnek az eredményeképpen jött létre. A betiltott Agitátorok egy főiskolai pályaműnek készült, mely meg is nyerte a Tanácsköztársaság 50. évfordulója kapcsán kiírt pályázatot. Kérdés, hogyan eshetett ez meg? A bírálóbizottságban nyitott szellemiségű döntnökök ültek, akik a nyitott beszéd mellett foglaltak állást a nyertes kiválasztásával? Vagy szinte írástudatlan bizottsági tagok gondolták azt, hogy a beadott pályamű „minden szempontból” kifogástalan? Vagy a bírák rosszul mérték fel az aktuális kultúrpolitika ideológiai kereteit, illetve naivan félreértelmezték azt? Vagy esetleg ez a végtelenül beszédes film forgatókönyv formájában korántsem képviselte azt, amit a filmszalagon?

Az első szűrőn tehát átment a film. A BBS állami megbízást kap, a hivatalos ideológia oldaláról pénzt adtak egy nyíltan (ultra)baloldali ideológiát képviselő film elkészítésére. Első látszatra nincsen ebben semmi meglepő; hogy miért paradox mégis a kijelentés, az alábbiakban igyekszem kifejteni. A tartalmak, melyek nem a hivatalos ideológia sorvezetőjét követték, „metaforák erdejébe” (1) rejtve már emészthetők voltak a hatalom számára korábban is, de az a fajta nyíltság, amellyel az Agitátorok fogalmazott, és amely túlzásaival bizarr módon önmaga ellen fordul, (2) nem volt korábban tapasztalható. Az engedélyezés mögött sokkal inkább a kommunista rendszer kultúrpolitikai apparátusának naivitása, őszinte bizalma érhető tetten, mintsem a döntnökök szakmai mulasztása, amit a rendszerben véletlennek kellene elkönyvelni. Az Agitátorok engedélyezéséből a hatalomnak a valósághoz, a filmkészítőkhöz, a kortárs baloldali gondolkodáshoz, `68-hoz s önmagához fűződő tudatos, ámde mégis végtelenül naiv viszonya olvasható ki. (3)

Mik lehettek az engedélyezést követő betiltás lényegi, nem közvetlen okai? A legfőbb ok a film által képviselt, illetve felmutatott ideológiai azonosulás túlzó formája, (4) ami a vezetés számára azt jelentette, hogy a filmet „túl balosnak” nyilvánítva (vagyis olyannak, amely túl közel került saját baloldaliságának rejtett s talán kínos gyökereihez) zárta el az alkotás elől a forgalmazás lehetőségét. (5)

„Egy ideológiai építményt alááshat a vele való túlságosan betű szerinti azonosulás”. (6) A reflexív távolság eltüntetése túlságosan is nyitottá, védtelenné teszi ezen építmény szerkezeti magját (hiszen az elfojtási mechanizmusok nem tudnak működésbe lépni), s félő, az erre épült társadalom tagjai „átlátnak a szitán”. A tudatos tartózkodás a reflexiótól és a rendszer ideológiai alapjainak feltétel nélküli elsajátítása olyan paradox szituációt teremt, amely lehetővé teszi a rendszer alapköveinek kitapogatását. A kommunizmus önmagával való felülírása olyan excesszusokat hozhat a felszínre, amelyek képesek a hatalom számára kínos pillanatokat okozni. (7)

A film számos példával szolgál az eszme literális „értelmezésére”, illetve a belehelyezkedésre. Már a film elején számon kérik az agitátortanoncokon a teljes azonosulást minden területen („...aki csak ímmel-ámmal van velünk, az többszörösen ellenünk van...”, „...a pártfegyelem nem üres szó...”, „...a forradalom véres dolog, ezt jó lesz szó szerint átgondolni...”). Később Botos kap kioktatást Kun Bélától a szinte már reflexív keretbe ágyazott túlzó azonosulásból („...senkitől sem tűröm el, hogy baloldaliság tekintetében túllicitáljon!”). S ugyanígy a többi kirohanás a „pletyka”, „fecsegés”, „felületesség” vagy „megszokás” ellen. Mindezt talán még a forradalom logikája is implikálja, hiszen az azzal való azonosulás, meggyőződés és beleélés nélkül nem lehet „forrongani”. (8)

Az azonosulási lehetőségek két formája merül fel a filmben. Botos (Bódy Gábor) megkülönbözteti a revolúció gyakorlatának történelmi kényszer és akarat általi követését. A választás egy külső nézőpont számára talán egyértelműnek tűnik, de a belső kontextus fényében mindkettő ugyanolyan vonzerővel bír, hiszen a forradalmat fenntartó, illetve a forradalmat tovább folytató harcát jelenti. Ebben az aspektusban keresendő annak a jelenségnek egyik oka, hogy az „értelmiségiek” könnyebben tudtak meggyőződéses forradalmárrá válni, valamint ők voltak azok, akik több hibáját felismerték a rendszernek, mint a rendszer letéteményesei, a proletárok, akik viszont kevesebb tudatossággal s sokkal több és erősebb kényszerítő körülménynek engedelmeskedve váltak a forradalom támogatóivá.

Mindkét fajta azonosulás egy bizonyos magától értetődőséggel vesz tudomást a „valóságról”, hiszen az értelmezések nagy része prekódolt, megszokottá vált, bizalmon és hiten alapul. Ezt az egyet-értést szeretnék az agitátorok is áldásos munkájukkal elősegíteni, a kétértelműséget, a „mégis”-ek és „de”-k diskurzusát „ellenforradalmi szófosássá” minősítve.  Az effajta egydimenziós realitás az extrémitás irányába eltolva tud csak hatni igazán, amikor is „nem mindennapi” témák jelennek meg ilyen keretben, s amikor például a „kivégzés brutális képsora elviselhetetlenül triviális”. (9)

Az e helyeken tárgyalt mechanizmus a film nyelvében is tetten érhető. Egyrészt a szószerintiség megnyilvánulásaként a megszólaló párbeszédek kiragadott szavai illusztrálódnak, illetve jelenítődnek meg elhangzásuk pillanatában archív felvételek által.

Másrészt az archív felvételek hitelesítő jellegükkel (vagyis a „fizikai valóságra” való közvetlen utalásként) identifikációs kapcsolatba kerülnek az ezekkel montázs-viszonyba levő „forgatott” részletekkel. Ezzel a gesztussal film a filmmel, „valóság” a „valósággal” íródik felül. A „valóságkonzervek” és az „igazság” referenciális kapcsolata ellenére az előbbiek nem csak az autenticitás hordozóiként szerepelhetnek, hanem pont ellenkezőleg, egyfajta Verfremdungseffektként is működhetnek, (10) amennyiben gyakori használatuk sokkal inkább a nézői azonosulás kibillentőjeként hat. 

A felülírás gesztusának ambivalenciáját mi sem bizonyítja jobban, mint a dokumentumrészletek kritikai recepciója, amelyben azok értelmezései a személyessé tett talált anyagtól (11) a történet szétszaggatójáig (12) terjednek, vagyis hol a beékelés összekötő, hol pedig annak izolációs hatása erősödik fel. Szerzői szándék szerint e montázsok befogadása nem distantív, (13) ám ez a törekvés mégsem olyan erőteljes, hogy ezek a művészi megoldások a semmit mondás egyjelentésű birodalmába lépnének át, épp ellenkezőleg, gazdag többértelműségként vannak jelen. (14)

Az autenticitás másik megjelenési területe a film történelmi kontextusa, a historikus keretben megjelenített ideológiai tartalom mintegy hitelesítődik a Tanácsköztársaság proletárforradalmának történelmi ténye által. (15) A cél itt nem (vagy nem csupán) a hatalom ideológiai gyökereivel való szembesítés, ugyanis ez már csak következménye a hitelesítő erővel támogatott túlazonosulásnak.   

A célja ennek a gesztusnak a „szó szerinti” lényeg felmutatása. Ez természetesen nem jelenti a visszatérést egyfajta ősnaivitásba (legalábbis befogadói oldalról), hiszen az aktus a reflexió útját bejárva tud csak beteljesülni. A naiv felülírás nem „felülírás”, csak ismételgetés. Ennek a működésmódnak a hatékonyságát talán leginkább a betiltás ténye igazolja.

 

 

 

 

Farkas Tamás: Forradalom (szó szerint).
Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, 2006. nyár
http://www.apertura.hu/2006/nyar/farkas/

 
 
kezdőlap | cikkek beküldése | hírlevél | szerzői jogok | impresszum