Juraj Herz: A hulladékgyűjtőben és Jirí Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok

1. Irányok és hangnemek a cseh új hullámban

A hatvanas évek első fele a csehszlovák film megújulásának kora. Ez az „új hullám" nem minden előzmény nélkül érkezett, mégis szinte egy csapásra tüntette el a régi nor­marendszert, s egy ma már legendás filmművészetet teremtett. Bizonyára nagy szerepe volt ebben a fellazuló hivatalos kultúrpolitikának, de talán még inkább annak, hogy készen állt egy olyan alkotói kör, akiket már nem lehetett háttérbe szorítani.

A filmes elnevezést alkalmazták magukra: aki szerintük tudatosan alkotó művész, ön­magát valósítja meg. Szakmájuk minden területét ismerni akarták. Olyan művészcso­portot alkottak, akik sokféle hangon szólaltak meg, bár kiindulópontjuk, filozófiai kérdésfeltevésük hasonló. Ez a 20-25 rendező szorosan együttműködő csapatot alkotott. Munkatársaik voltak természetesen a kor legjobb cseh írói is. Többen forgatókönyvíróként váltak jelentős írókká vagy éppen ren­dezőkké, mint például Iván Passer, Jaroslav Papousek. Talán az egyik legszorosabb együttműködés példája kettejük és Formán kapcsolata. Ez a trió 1963 és 1967 között szinte ösztönösen hozta létre új hangú filmjeit a Meghallgatástól a Tűz van, babám!-ig. Forman és Passer aztán elhagyta Csehszlovákiát, de Papousek megrendezte Homolka-fílmjeit, amelyek az összetöpörített ember nevetségességét mutatták meg valami végtelen és kíméletlen szomorúságot árasztva. Papousek forgatókönyvírói és rendezői művészete, attitűdje meghatározó volt az új hullám alaphangjának létrehozásában.

A sokirányú együttműködés jó példája lehet a Gyöngyök a mélyben című epizódfilm, amelyet Jaromil Jires, Chytilová, Jan Némec, Schorm és Menzel rendezett Bohumil Hrabal novellái alapján. Hrabal és a film kapcsolata különösen termékenynek bizonyult, s ha áttekintjük a cseh új hullám történetét, valamint Hrabal prózájának sajátosságait, láthatjuk, hogy nem véletlenül találtak rá a rendezők Hrabal írásaira. Akár azt is mondhatjuk, hogy a cseh új hullám részben az irodalmi hagyományok filmi felvirágoz­tatása, hiszen Capek, Hasek, Kafka szinte megtestesítik a cseh kultúrában meglévő ér­zékenységet a furcsaságok, abszurditások iránt. A filmben mindez talán nem is pusztán irodalmi hagyomány, hanem szemléletbe, modorba, látásmódba beépült dolog, mely a megvalósult szocializmus groteszk képtelenségeit is feltárja. A hatvanas évek filmjei jórészt a fura hétköznapokat kutatják, s talán az a legnagyobb titkuk, hogy máig is elevenek, hitelesek. Hogyan működnek ezek a filmek? Csak részben adhatunk a kér­désre választ. Alkotóik mélyen benne élnek abban a világban, amelyet ábrázolnak, kriti­kájuk és iróniájuk önkritika és önirónia is. Szemléletük és stílusuk sajátosan cseh, talán szokatlanul is hat ebben a közép-kelet-európai térségben, mivel nem patetikusan, intellektuá­lisan vívódnak múltjukkal és jelenükkel.

Nagyon jellemző, ahogy Milos Forman fogalmazott pályakezdéséről egy interjúban: „Egyszerű elképzelésekkel indultam: úgy akartam elmesélni egy kitalált történetet, hogy senki se vethesse szememre a részletek meghamisítását. A dolgok felszínét akartam sér­tetlenül megőrizni, ahogyan azt kezdetben a cinema-verité művelte. Ez vonzott minde­nekelőtt.." (1) Galina Kopanevova: Egy óra Milos Formannal. In Zalán Vince (válogatta és szerkesztette): Tavasz és nyár között. Budapest Film - Héttorony Könyvkiadó, 1990. 55.

Ebből természetesen nem az következik, hogy a film csak a felszínt mutassa meg. Ami belül van, azt kell feltárni, de ehhez nem kell szétrombolni a felületet, stilizálni a dolgok felszínét. A hétköznapok apró mozzanatai nem önmagukban fontosak, a reális esemé­nyek sora is alkothat parabolisztikus filmet. 1994-es visszaemlékezésében a Fekete Pé­ter felvételeiről ír Forman. Kezdő rendezőként túl laposnak, „hülyén reálisnak" látta a jeleneteket, de meggyőzte magát, hogy a részek összegéből, a kontextusból fakad majd a hatás. „Ahhoz, hogy gyilkos szatíra kerekedjen ki a dologból, az életnek éppen a legreá­lisabb - vagyis a leglaposabb - darabkáit kell összeszednem." (2) Milos Forman: Forduló. Filmvilág, 1994/11. 38

Forman meg akarja érteni, de le is leplezni az embereket: komikus viszonyokba helyezi őket, de ez a komikum könyörtelen is. A konkrét, jelentéktelen valóságdarabok, esemé­nyek sora túlmutat önmagán, általánosító igényű befejezéshez jut. Forman a fent már idézett riportban kifejti, hogy történetei nem ezzel a célzatossággal jönnek létre, mégis az elégíti ki „társadalmi kárörömét", ha kialakul egy második értelem, metafora. A rá jellemző kritikus-szatirikus hangnemben kutatja a hétköznapok értelmét. Forman újhullámos filmjei képezik a hangsúlyeltolódást a rendező pályáján a „realista áramlattól" a „formalista" felé. Chytilová és Schorm is hasonló utat járt be. Pavel Juracek viszont nem a közvetlentől indult az elvont tartalmak irányába. Már első rövid játékfilmjében, a Jozef Kiliánban a „konkrét elvonatkoztatás" mintadarabját te­remtette meg. Kafka világának abszurd és groteszk elemekkel átszőtt megjelenítése ez a film, melyet röviddel a bemutató után betiltottak. (A filmbeli eltűnt macskakölcsönző, il­letve maga a macska fontos az újhullám történetében: az egyik első normaszegő filmet Vojtech Jasny készítette Amikor jön a macska címmel.)

Nem állítható tehát, hogy ennek a szűk tíz évnek a filmtermése azonos irányt, hangne­met képvisel. Nagy a távolság a minden idők egyik legoptimistább filmjének neve­zett Szigorúan ellenőrzött vonatok és Schorm A tékozló fiúja között, amely a kétségbeesés hangján szól. Vannak hagyományosabb elbeszélők - Forman, Passer, Menzel -, kiknél a reális helyzet mint kiindulópont rejtheti magában az absztrakció lehetőségét, de „olyan metafizikai terek is kanyarogtak itt..., amelyekben a kor (és a múlt) realitásai fantaszti­kus alakzatokba verődve jelentek meg: az álmok időtlenségével". (3) Ardai Zoltán: A macska nyolc éve. In Tavasz és nyár között, 14. A cseh újhullám művészete vizsgál, és nem pusztán ábrázol, szubjektivitása átvilágítja a dolgokat. A nézőből is kritikai reagálást akar kiváltani, gyakran a bizarr és a groteszk halmozásával. Nem csak nevettetni akar, hanem rádöbbenteni a dolgokra. Filozofikus, moralizáló témákban is megjelennek ezek az eszközök, Chytilová például a Százszor-szépeket groteszk filozófiai dokumentumnak nevezte.

Úgy tűnik tehát, hogy a szálak részben egy alapkérdés köré fonódnak: hogyan lehet a felületi valóság mögött kirajzolni a lényeget? A cseh alkotók alapvető módszere az önmagukban teljes hitelű valóságdarabok tendenciózus összeállítása, ez közvetíti a vi­lágról alkotott képüket. Kérdés, hogy ez stilizáltság-e. Amennyiben a film nem csupán a dolgok, események, emberek hiteles megörökítése akar lenni, akkor igen. Forman pá­lyája kezdetén nem akarta szétrombolni a dolgok felszínét, Jan Némec viszont az erőteljes stili­zálás híve volt: „Minden apró mozzanat, részlet, emberi gesztus csupán ihlető. A képzeletet mozgásba hozó inger, izgató anyag, mely bennünk energiákat termel, áramot in­dukál." (4) Bíró Yvette: A gondolat poézise. In Tavasz és nyár között, 145.

Jan Némeccel 1990-ben Varga György készített beszélgetést. Nagyon érdekes és ta­nulságos Némec visszaemlékezése, hiszen ő volt a cseh újhullám „legproblemati­kusabb személyisége". Pályájuk kezdetét a kommunizmus elsatnyulása, a fáradt petyhüdtség jellemezte. Olyan filmeket csinálhattak, amelyekben nem volt ideológia, a rendszer dicsőítése. Emberi történetek voltak, hóbortosak, parabolák vagy éppen realisztikusak. Ez a rövid korszak felszínre dobta a tehetségeket. 1968 sorsfordu­lója viszont „olyan volt, mint amikor ököllel tiszta erőből pofán vágják az embert". (5) A Némec-idézetek forrása: Varga György: A nonkonformizmus lova. In Tavasz és nyár között, 156.

A normalizáció idején maga Némec nem dolgozhatott, akik pedig rendezhettek, azoknak végig kellett menniük a megaláztatások procedúráján. Szerinte a szégyen és a megaláz­tatás vitte el Schormot és Juráceket. Az „intellektuális vérengzés" időszakában „el akarták pusztítani a szabad gondolkodásnak még a csíráit is a cseh és a szlovák értelmi­ségiekben". Némec viszont hisz a közép-európai látásmódban, melynek jellemzője az illúzióktól való megsza­badulás, a finom elemzés, a hősiesség és a hivatalosság kerülése, az élet értelmének inti­mebb, közvetlenebb megértése.

Mindebben Némec fontosnak tartja az irodalom inspirációját. Így válhatott Bohumil Hrabal első könyve kulcsfontosságúvá az induló új hullám szerzői számára. „Ez a kis kötet akkorát szólt, mint egy bomba. Hogy a kommunista rendszerben valami ilyesmi nyomtatásban megje­lenhet, amely nem volt sem antifasiszta, sem mit tudom én milyen, szóval nem vonult bizonyos ideológiailag védhető sáncok mögé, nos, ez a fantasztikusan új irodalom inspi­rált minket..." - emlékszik Némec.

2. „Pábitel": Hrabal totális realizmusa

Hrabal rendkívül vizuális írásmódja nagy kísértést jelentett a rendezőknek, s éltek is a lehetőséggel többen. 1965-ben készült el a Gyöngyök a mélyben című etűdsorozat. Chytilová Automatavilág címmel, Jaromil Jires Románc címmel, Menzel Baltazár úr halála címmel, Némec Csalók címmel, Ewald Schorm A boldogság háza címmel rende­zett egy-egy részt. Hrabal 49 éves volt, amikor megjelent első könyve, a Gyöngy a mélyben (1963). Koráb­bi saját válogatását verseiből és prózájából betiltották. Sokan őt tartják a háború utáni cseh próza legkiemelkedőbb egyéniségének. Műveit mégis csak késve ismerhette meg a közönség, írásait jó ideig az író­asztalfiók őrizte, ő maga pedig a legkülönfélébb foglalkozásokkal kereste kenyerét. Volt sörgyári munkás, raktáros, krampácsoló, szemaformester-helyettes, távírász, forgalmis­ta, ügynök, dolgozott kohóban és hulladékgyűjtő telepen, színházban díszletmunkás­ként. A valósághoz visszatérés nála igazán nem pusztán művészeti program.

Hrabal krónikásnak vallja magát. Nem író, hanem krónikás. Gyűjti fejében a története­ket, melyeket egy idő után ki kell adnia magából. Magának írja szélsőségesen szubjektív vallomásait, de utólag látja, hogy az emberek helyett beszél. Fölszabadító, öngyógyító prózát akar írni, mint példaképei, Baudelaire, Rimbaud. Bizonyára van valami különös Hrabal íróvá válásában, ha végiggondoljuk életét. Az is­kolától való félelem, tudatlanságának komplexusai, félrevonulása, talán egész lénye in­dították el azon az úton, melyen rátalált az írásra mint önkifejezési formára. A víz, a nap, a tűz imádója, aki ünnepi egyenruhában és mezítláb megy ki a korzóra; akit elbűvöl a hulladékokkal és ócskaságokkal zsúfolt kert; aki nem jár rendes vendéglőbe, mert csak a kocsmában érzi jól magát; aki szomorú bohócnak látja magát... Kicsit kívülállóként figyel, szemlél, szinte fényképezőgép módjára rögzít minden egyes képet, magnószalagként a hallottakat. Bizalmas viszonyban van a világgal, magányában képes mássá válni, azonosulni a másik emberrel, a földdel, a víz­zel... Mégsem különc kívülálló tehát, s nem is csupán ösztönös zseni, aki megtalált va­lóságmorzsáiból építkezik. Hiszen a könyvek, az olvasás rabja lett. Ókori filozófusok, kínai költők, modern francia írók mind elbűvölték. Jogi doktor, aki ügynökként dolgo­zik, hogy megtanulja érteni maga körül az embereket, hogy bele tudja élni magát ide­gennek érzett sorsokba. Prága külvárosaiban, kocsmáiban van otthon, itt látja az eleset­tek, elátkozottak életét. Mélységes együttérzéssel fordul ezekhez az emberekhez, meg­érti őket, és így értheti meg saját magát is. Nem vetett meg semmilyen foglalkozást, hi­szen részt akart venni az életben bárhol, bármi áron. Az élmény a kiindulási pont, a hétköznapi ember mélyen átéli azt, amit az értelmiségi csak úgy általában tud. Sőt, az a legnagyobb hős, aki a hétköznapi emberek szokványos életét éli.

Hrabal írásmódját saját maga nevezi totális realizmusnak, de ő a mélyére akar látni en­nek a valóságnak, ezért valóságlátását deformálja is. A maga által megélt valóság eseményei olyan sűrítményei a realitásnak, hogy az már a fikcióhoz, a legendához köze­lít. Mágikus realizmust teremt, szövegeit csiszolja, saját értelmezésével felruházva teszi különössé, írói eljárására megalkotja a „pábitel" kifejezést, melyet így magyaráz: „Mindig arról írok, ami csodálatra méltó történik velem, ami irigylésre méltó történt másokkal. Az elrugaszkodási pont tehát mindig autentikus, a kezdet mindig egy esemény, egy él­mény. De az emberben levő játékosság nem engedi, hogy bizonyos képzelőerővel ne másítsam meg az események menetét, hogy az autentikusságba ne szórjam a pontosító fantázia élesztőgombáját, ahogy a must borrá, a zöld sör érett sörré változik." (6) Idézi Bojtár Endre a Skizofrén evangélium utószavában. Kalligram, 1996. 432. Embereihez közel áll a humor és a groteszk, de az iszonyat is. Az életet láthatjuk rész­leteiben komédiának, de tudnunk kell: valójában tragédia. Tragikus életérzés és humor, a humor és a nevetés mint a megismerés legfelső foka - talán ezek az alapveté­sek.

Hétköznapi ember és/vagy író? Vasutas, kohász, segédmunkás, aki ír, vagy író, aki tu­datosan él változatos életet, hogy legyen témája? Eldönthető? Talán igaza volt 1956-ban Vaclav Havelnek, amikor úgy látta, hogy Hrabal olyan intenzitással létezik, ami arra kényszeríti, hogy az íráson keresztül fejezze ki önmagát. Azért ír, mert él. Hrabal elfogadta a világot olyannak amilyen, a jót és a rosszat is: „Az én lepedőmön el­fér az egész világ összes ellentétével együtt. Egyedül én állok kívül, és ki-be bogozom a csomót, hogy befogadjam ebbe az én abroszomba ezt az egész zsibvásárt, mindezt a szépséget..." (7) Uo.

Hrabal tudatosan is törekedett arra, hogy úgy éljen, mint hősei, egyszerűen, fényűzés nélkül, alázattal. Szövegeinek áradása, szerkesztetlensége, rendezetlensége, hétköznapi esetlegessége az élet és a mű egyezésére utal. Perifériára szorult hőseinek nyelvét na­gyon tiszteli, a szlenget a népi, névtelen, zseniális kreativitás termékének tartja. Ezek az önámító hősök sokat beszélnek, néha látszólag badarságokat, de képzelőerejük a valóságot különös szépségű alkotássá formálja át. Pepin bácsi, Hrabal „múzsája" tanítja áradó beszédmódjával, amiből úgy lesz irodalom, hogy a szövegeket szétvagdossa, majd újból összerakja. Módszereiben szívesen kísérletezett. Eljutott a szinte enyhe öntudat­lanságban való írásig, amikor hosszabb gondolkodási idő után egy lendülettel, javítás nélkül gépelte papírlapjaira a művet.

De térjünk vissza Hrabal korai prózájához, a Gyöngy a mélyben című kötethez. Ennek előszavában szinte hitvallásként írja le, hogy miért választotta - részben önszántából, részben kényszerítő körülmények hatására - azt az életet, amelyet élt. Bojtár Endre idézi a Skizofrén evangélium utószavában: „...csak azért, hogy bemaszatolódjak a környe­zettől, s időnként megéljem azt a lenyűgöző eseményt, hogy megpillanthatom az ember mélyén a gyöngyöt." (8) Uo. Ez az élet és ezek a történetek - ha akarjuk - meg is felelhetnek (felelhettek) a szocia­lista realizmus elvárásainak. Életismeret, valóságközelség, egyszerű emberek, a munka szeretete. De irányzatosság, lakkozás, szépítés nélkül. Ennek köszönhette Hrabal, hogy kötete „robbant", és nagy olvasótábora lett. Az ő világa igaz, s igazsága nem a valóság bőségében és autentikusságában rejlik, hiszen a valóság csak kiindulópont, mely a gro­teszk felé vezet. Értékrendjében képvisel valami olyan igazságot, amely abban a korban nem csak a cseheknek volt fontos: megőrizni a múltat, a kultúra értékeit, a hétköznapo­kat, s nem a fényes jövő ígéreteiről zengeni.

A hrabali világ hemzseg a furcsaságoktól, hősei gyakran kirívó, különös alakok. Közü­lük az egyik legérdekesebb Hanta, a Spálená utcai hulladékbegyűjtő préskezelője, aki a Münchhausen című elbeszélés főszereplője, majd a későbbi remekműé, a Túlságosan zajos magányé. A Münchhausen alapján rendezte Juraj Herz A hulladékgyűjtőben című filmjét. Maga Hrabal 1954 és 1959 között dolgozott hulladékbegyűjtőben, de ez a világ sokáig élt benne tovább, és csak a 70-es években írta ki magából igazán. (Felesége is sokáig volt munkás a begyűjtőben, a betiltott könyvek ide szállított példányaiból mindig megmentett jó párat a szerzők számára.) Hrabal tehát személyes élményből indul ki, ami olyan erős volt, hogy az idő múltával nem távolodott el, hanem inkább kiegészült, s Hanta az író alteregójává vált.

3. Félkész áruk A hulladékgyűjtőben: leselejtezett kegytárgyak és más hulladékok

Juraj Herz 1965-ben, ugyanabban az évben, mikor a Gyöngyök a mélyben etűdsorozat készült, filmre vitte Hanta alakját, és a hulladékgyűjtőt. Őt is megihlette, inspirálta Hrabal világa, írói módszere. Az a módszer, amely rendkívül impresszív, magával raga­dó, amely igen élvezetes olvasmányokat teremt, ugyanakkor kusza is, tehát valami egy­ségesebb, összefüggőbb, zártabb egésszé kell alakítani. Hrabal szövege feldarabolódik, szelektálódik, akár új motívumokkal is kiegészül. Ezek viszont mindig olyanok, hogy a hrabali műből is származhatnának.

Az eredeti elbeszélés szinte féktelenül áradó szövegéből a film természetesen nem hasz­nálhat fel mindent. Ez a szöveg jól mutatja Pepin bácsi ihletését, aki már 1946-ban dik­tált úgynevezett jegyzőkönyveket Hrabalnak. A fergeteges mesélőkedv, a bakugrások, a lódítások ugyanakkor Svejk elbeszélő-tradícióját is idézik. A képi világ megteremtésével a film viszont túl is mutat a prózán, hiszen érzéki valóságukban kell megjelenítenie a figurákat, a környezetet, s ehhez az elbeszélés szövege nem ad sok támpontot.

Érdemes felfigyelni a címek eltérésére. Az elbeszélés címe Münchhausen. Ha az olvasó nem is tudja, hogy von Freiherr hannoveri báró valós, XVIII. századi személy volt, aki Oroszország szolgálatában harcolt a törökök ellen, s képzelt kalandjait az irodalom is felhasználta, a hencegő nagyotmondást, hazudozást mindenképpen társítja ehhez az alakhoz. Hrabal szövegében tehát igen fontosak ezek a lódítások, néha egész képtelen dolgok, mint például a két teherautónyi ásatási lelet, Navarov várának aláásása. Hanta áradó beszéde, monológjai, alakja kerül a középpontba, életéről, múltjáról, sorsáról sok apró adatot gyűjthet össze a figyelmes olvasó, követheti egy igen érdekes jellem kibon­takozását. A hulladékgyűjtőben cím viszont arra utal, hogy itt maga a helyszín, a hétköznapi életnek ez a sajátos világa a téma. Vitathatatlan, hogy Hanta itt is központi szereplő, de a főnök szinte vele egyenrangúvá válik, a többi epizódfigura pedig még kevésbé egyénített, mint az elbeszélésben, egy részük meg sem jelenik a filmben.

A próza és a film is apró valóságmozzanatokból, jelenetekből építkezik, de messze túl­mutatnak a hétköznapok egyszerű ábrázolásán. Elemelkednek a valóságtól, furcsa, gro­teszk hangulatokat hoznak létre, szinte csak úgy mellékesen, nevettetve döbbentenek rá tragikus sorsokra, ennek a világnak a nyomorúságára. Az elbeszélésben a múlt és a jelen kemény kritikája is megjelenik. Valószínűleg nem véletlen, hogy a filmből ezek a direkt részek teljesen kimaradnak. (Például az eltörölt, lerombolt múlt motívuma, mikor a szülőfalu helyére tó vagy éppen acélmű került; a dühödt házmesterasszony jelenete, aki „a nemzeti bizottság meghosszabbított keze", és a politika elleni kirohanásaival megré­míti a főnököt.)

A cselekmény időben folyamatosan halad előre reggeltől a műszak végéig. Az elbeszé­lés többször közli a pontos időt: kora reggel, 9 óra tájt, déltájban, műszak után. Az ese­ménydús nap történéseit Hanta tartja össze. Őt követjük különböző helyszínekre, illetve az ő munkahelyén jelenik meg a számos epizódfigura, akikkel kapcsolatba kerül. A film a villamoson, a tejcsarnokban, az antikváriumban, az automata büfében és a templom­ban játszódó részeket kiiktatja, illetve csak bizonyos elemeiket veszi át. A tizenkét veszett macska az elbeszélésben például már a tejcsarnokban folyó dialógusban megjelenik. A film viszont a csak a főnök szavaival előrevetített eseményt dolgozza ki: az állatorvos és a segéd megjelenését a pecérhálókkal.

A film időtartamának valamivel több mint kétharmada játszódik a hulladékgyűjtőben. A többi részben három helyszínen látjuk Hantát: a templom melletti emléktáblácskáknál, a plébánián a sekrestyéssel és a vendéglőben. Az időben elég eltérő hosszúságú jelenetek váltakozó helyszíneken történnek. Az első, rövid egység a templom mellett; a második csaknem háromszor hosszabb jelenet (9 perc) a hulladékgyűjtőben; a harmadik a sek­restyésnél (kb. 3,5 perc); a negyedik ismét a hulladékgyűjtőben (4 perc); az ötödik a vendéglőben (3 perc); a hatodik ismét a hulladékgyűjtőben, s ez a jelenet határozottan két részre bomlik, határvonala vagy inkább új, a zárójelenet kezdete a zuhanyzó Hanta képe. A váltakozásoknak köszönhetően a hulladékgyűjtő bemutatása nem válik egyhan­gúvá, Hanta pedig sokoldalúbban jellemezhető. A helyszínváltások, mint ahogy más visszatérő motívumok is, sajátos ritmust alakítanak ki.

Milyen ember is Hanta, a hulladékbegyűjtő préskezelője? Hétköznapi is, különös is és tragikus is. Nevetséges is és sajnálatra méltó is. Tehát groteszk. Ahhoz, hogy ezt megérezzük, figyelmesen kell olvasnunk Hrabal szövegét, mert mintha csak tudatosan akar­na ámítani minket, a nevetés mögé bújtatja a lényeget. Talán maga Hanta is ámítja ma­gát, végighazudozza az életét, fel sem fogja saját sorsát. Látszatra egy tündéri csirkefogó, ahogy az antikvárium pénztárosnője mondja, akinek bolondozását a környezete elfogadja, csínytevésein szórakoznak. Az elbeszélésből éle­tének sok epizódját megismerhetjük a dialógusok folyamán úgy, hogy szinte mindenen ne­vetnünk kell, még akkor is, ha közben a hátunk borsódzik, mint például a tüsszögő pénztárosnak felajánlott zsebkendők történeténél. Pár sorban előttünk áll Európa XX. századi nagy traumája, a holocaust. Nem is nagyon dönthető el, hogy kínos nevetésünk, borzongásunk oka a történelmi tény, a zsinagógák felszámolása, a szertartási ruhák megszentségtelenítése, vagy az, hogy a kisember számára ez csupán kapca- és zsebken­dőkészletének örvendetes megszaporodása, s az a kéj, „mikor az aranyszálak úgy csik­landozzák az ember orrlikát". Atmoszférateremtés és -sűrítés hasonló példái sorakoznak a műben.

Lássunk pár életrajzi adatot. Megismerjük Hanta szülőfalujának történetét, melyet el­árasztottak, számos munkahelyét, megtudjuk, hogy mint alkoholista már elvonókúrán is volt, hogy 53 évesen csinált törvénytelen gyereket, hogy felesége van... Az olvasó néha talán elbizonytalanodik, hogy mi Hanta életének valós eleme, s mi tartozik a hazudozásokhoz. A nagyot mondás csúcspontja az elbeszélésben az antikváriumi jelenet. Hanta itt egy osztrák kutatótársaság tagjaként jelenik meg, aki akár várgondnok is lehetett volna Karlstejnben. Szemüvegével az orrán telefonálgat, tudálékoskodik, idegen szavakkal dobálózik, játssza a gentlemant a hölgyek előtt. Mindenki tudja, hogy ez csak mese, s a préskezelőnek csupán sürgősen pénzre van szüksége, mégis inkább megbecsült ügyfél­ként, szórakoztató bohócként bánnak vele, nem visszautasítóan.

Az elbeszélés következő része az automata büfében történik. Rövid, de nagyon fontos epizód. Hanta „az enni jövő emberek futószalagját" figyeli, visszataszító viselkedésüket, ahogy ősemberként dobálják magukba az ételt. Számára nem közömbösek a körülötte levők, sőt nagyon jó emberismerő. Tudja, kinek mi a kényes pontja, s ezt mindig a maga javára használja ki. Ezért sikerülnek a találóan kieszelt csínyek a főnök ellen, mint az a kísérlet is, melynek során a főnök „egyetlen ugrással belevetette magát a papírtengerbe", de persze hiába, a keresett könyv már rég lecsúszott a pincébe. S ezért tud ingyen étel­hez, italhoz jutni a vendéglőben, hiszen ellátja a pincérnőt érzelmes regényekkel. Ide­gen, életében először látott ember világában is jól tájékozódik. A múlt emlékeit kutató hajdani kocsisnak valósággal visszaadja az életkedvét azzal az abszurd ötlettel, hogy adja el az elkeseredett ember a csontvázát, így érezheti, hogy még szükség van rá, nem fölösleges, és persze kap egy pár ezrest, amiből nagyot lehet mulatni.

Gyakran látjuk Hantát mint az élet bölcs ismerőjét, aki mindenkit ellát jó tanáccsal, akár a nátha kikúrálásáról, akár a jó házasság titkairól van szó. Szívesen hivalkodik „művelt­ségével". Ő az, aki a krumplihoz és a sörhöz a Faustot olvassa, Donatello és a barokk összefüggéseiről értekezik, s félelmetesen groteszk módon összegzi véleményét Hamlet­ről: „Remek fickó volt. Egy ember, aki mindent komolyan vett. Egy rekorder, aki végül a saját vérével írta meg a krédóját, mialatt hölgyecskéjének hullája szemben úszott az árral." Hrabal mint elbeszélő nem azonosul hősével, nem is ítélkezik felette, nem akarja nevetsé­gessé tenni. Egymás mellé rakja a történet mozaikjait, és némileg a lezáratlanság érzetét keltve az utolsó részben már nem is szerepelteti Hantát.

A fentebb tárgyalt elbeszélésrészletek jórészt kimaradnak Herz filmjéből. A rendező na­gyon tudatosan válogatott, szerkesztett, az ő megfogalmazásában több is és kevesebb is lett Hanta alakja. Már az első, rövid jelenetben elindít olyan motívumokat, melyek visszatérése egységesebbé teszi a történetet, mint az eredeti prózai szöveg. Az ismétlé­sek vígjátéki szituációk alapjai is lesznek, illetve állandó jellemzői egy-egy szereplőnek. Herz érthető törekvése, hogy összefogott művet alkosson, hiszen arra vállalkozott, hogy 30 percbe sűríti a kiválasztott elbeszélés világát. A forgatókönyvet a főcím szerint Hrabal és Herz közösen írták, de kettejük együttműködésének mikéntjéről nincs forrásom. A változtatások valószínűleg közös megállapodás eredményei, de hogy az egyes ötleteket ki hozta, nem tudni.

A film felütésének zenéje és a cirkuszi világot idéző állatfigurák visszatérő motívumok, és hangsúlyos keretet is alkotnak a filmben. Értelmüket csak a negyedik jelenetben fejt­hetjük meg, amikor megtudjuk, hogy Hanta céllövölde és hajóhinta tulajdonos volt. Ez az elbeszéléshez képest új elem Hanta múltját testesíti meg, azt, amit elvesztett (elvették tőle?), s ezzel ő is azok közé a lecsúszott emberek közé került, akik itt szenvednek eb­ben a tisztítótűzben. Ezt a kifejezést Mafenka mondja a hulladékgyűjtőre az elbeszélés­ben. Mafenka mellett a hajdani cirkuszi táncosnő ilyen lecsúszott elem, a Hrabal-szövegben pedig a szélhámos Anton úr, a Práter egykori főpincére.

A filmben először Hantának csak a hangját halljuk, miközben a kamera a tág városkép­ből a templom falára, majd az emléktáblákra és Szent Tádé szobrára közelít. Orgona­szóval aláfestett imádságot hallunk, de a szöveg már groteszk ellentétben áll a műfajjal, hiszen a szentet gazembernek titulálja a hang, s durva, rossz kívánságainak teljesítését kéri. Az mindenesetre érthető, hogy a hang tulajdonosa hulladékokkal foglalkozik, de már elege van az érkező véres papírhalmokból és más anyagokból. Kiderül, hogy az imádkozó alak térdel Szent Tádé szobra előtt, s jóízű heherészéssel fejezi be monológ­ját.

A sekrestyéssel folytatott párbeszédben látjuk aztán Hanta figuráját. Kissé megviselt zakóját elegánsan megkötött sál és sapka egészíti ki. Ráncoktól barázdált arca, hiányos fogazata teszi teljessé alakját - nagyon vegyes összbenyomást keltve. Főleg mikor nevető feje a jelenet végén szinte belenyomul a kamerába. A főnöknek szánt leselejtezett műremekek emlegetésével újabb vándormotívum indul, ami a filmben Hanta és a főnök közti konfliktus fő forrása lesz.

A második, hosszú jelenetben ismerjük meg a hulladékbegyűjtő helyszínét. A képkeretet először egy város látképe tölti ki, amiről kiderül, hogy falra ragasztott poszter. Előjele ez a főnök művészet-mániájának, ami a filmben helyettesíti az elbeszélésbeli vadászat-bolondériát. A filmben egy olyan belső tér teremtődik meg, ahol a használati eszközök mellett min­denféle idilli képek, női portrék, régiségek halmozódnak nagy összevisszaságban. Jól megférnek egymás mellett, mégis két ellentétes világot képviselnek, melyek számtalan­szor produkálnak nevettető vagy éppen elgondolkodtató helyzeteket. A megszólaló „O, sole mio" is gyakran felcsendül még, erősítve a hulladékhalmokkal való kontrasztot. A főnök nagyszerűen kitalált figura. Kövérkés, joviális alakja, elegáns mellénye és cso­kornyakkendője, melyek kilátszanak a munkaköpeny alól, csinos kis sapkája szinte kü­lön világot képviselnek ezen a helyszínen.

A jelenet elején a pincelyukba beleesik egy nő, akinek libája ott marad árván egy sza­tyorban. Ez a liba sokszor felbukkan még, vígjátéki helyzeteket produkálva, nevetést kiváltva, de ott van az utolsó, egyáltalán nem vígjátéki jelenetrészben is. Az nem derül ki, hogy a liba tulajdonosa hova tűnt, előkerül-e. Hanta harsány, bolondos köszönéssel érkezik - „Kellemes karácsonyt és boldog új évet!" -, s egyből elsüti legújabb főnökbosszantó megjegyzését, utalva egy beszélgetésre és egy nagyobbacska autóra. Itt indul a csínyek, pletykák sora, amelyek vagy megtörtén­nek, vagy csak hallunk róluk.

A főnököt rendre elszakítják a hétköznapi valóságtól a szépség, a művészetek különbö­ző formái. A takarót kirázó szépkeblű fiatal nő is azonnal átminősül gazember szemetelőből finom aranykeretbe képzelt műalkotássá. Mi is a főnök felfelé meredő szemével látjuk a magasba képzelt képeket egy játékos montázzsal. Filozofál is ez az úriember: „Hiába, a világ tele van mindenféle csodával. Egy emberélet nem is elég hozzá". Nevet­séges vagy megható emberi magatartás a szeméthegyek között a világ csodáiról áradozni, a világ szépségét keresni?

A fizetséget követelő munkások visszarántanak az ábrán­dozásból. Hanta is visszajön ócska, koszos munkásruhában, de a nyakában most is ott lóg egy megkötött sálféle. A maga harsány modorában ecseteli a sorsjegyek nyerési esélyeit („lószart sem nyer"), és a papírhegy tetejére mászva, hevesen gesztikulálva elő­adja első nagy monológját. Mozdulatai mindig fontosak és nagyon kifejezők. Sajátos önjellemzése az eredeti elbeszélésből származik, mely szerint neki csak az a jó, amiben ott van a dráma, neki a legegyszerűbb dolgokat is dramatizálnia kell. Az előadáson jót szórakoznak a munkások, csak a főnök dühöng. Viselkedésének meghatározója a szél­sőségesség, az ellágyulástól, ábrándozástól gyorsan eljut a dühkitörésig. Jó példa erre a következő jelenetrész, amikor a kisfiú érkezik. A főnök meghatódik, a fiú szemét for­rásvízhez hasonlítja, majd arca közelijén látjuk a változást, vonásai elkomorulnak. Már a ronda nőt látja, aki régi szeretője leveleit hozta eladni. Majd ismét a főnök arcán érez­zük a változást, felvidul, hisz meglátta a fehérruhás, széplábú fiatal lányt. Hedvicka ha­tására szinte elolvad, ujján játékosan lóbálja az összekötözött papírcsomagot - ami majd a mérlegen 30 kg-ot nyom -, mi is az ő szemével vizsgálhatjuk közeliben a szép lábacs­kákat. Éppen jókor jut eszébe Hantának, hogy el kell mennie a sekrestyéshez a taligával. Az imént Mafenkának feltűnt gazdátlan liba most éppen a taligán vesztegel, a főnök le­veszi, s miközben a kép kiürül, egyetlen szereplőként megint ott marad árván.

A főnök, Hedvicka és a ronda nő hármasa következik. Játékosan, a mérleg üvegén ke­resztül vett képeket látunk, s a női szépség ismét megihleti a főnököt. Hedvickát hársfá­ból szeretné megfaragni, rá is rajzolja fehér ruhájára az aranymetszést, mire a lány kissé dühösen eltáncol. Marad a lány furcsa ellenpontjaként az idős, ronda nő, aki elmeséli, hogy híres cirkuszi táncosnő volt, az apja pedig indián származású késdobáló. Be is mutatja a saját késdobáló mutatványát, mire a megrettent férfi gyorsan ad még neki öt koronát, és elküldi. A nő régi fényképét nézve ellágyul: „Pedig egész szép volt". De az­tán összetépi, és a többi papírhulladék közé dobja ezt is. Szinte jelképes a mozdulat: így lesz a hajdani szépségből ronda ócskaság, kidobni való kacat, fölösleges holmi.

A visszatérő kisfiú alakja is bekapcsolódik a motívumismétlések sorába. Anyja a téve­désből a papírhulladékok közé került kimutatásait keresi. Mafenka ebben a forgatagban már csak a libához beszél. Az elbeszélésben is gyakran emlegetett sírhelyének örül. Ott legalább nincs egy fecni papír sem, nincsenek ezek az őrültek. Az utolsó képen a papírhegy tetején iratait kereső asszonyt látjuk és a lent síró kisfiút.

Ebben a kb. 9 perces jelenetben a hulladékgyűjtő tényleg bolondokházának tűnik. Fura alakok jönnek-mennek, bosszantó és szép dolgok történnek, lehetetlen rendet tartani. A nagy kavalkád után ellenpontként egy kamarajelenet követ­kezik, Hanta és a sekrestyés elbűvölő kettőse. A rögbivel kapcsolatos részek kivételével ez az eredeti elbeszélésen alapul, és talán a leggroteszkebb hangulatokat közvetíti. Na­gyon hangsúlyosak a képi megoldásai is. A sekrestyés fejének közelije adja a keretet, de végig fontosak az arcok. A cselekmény szervesen illeszkedik az első és a második jele­nethez, most tudjuk meg, hogy mit akar küldeni a sekrestyés a főnöknek. Először csak azt látjuk, hogy a két férfi fűrészel, mert Hanta szerint a főnök darabonként fogja haza­vinni az ajándékot. A kép kitágul, s csak most látjuk, hogy egy szent szobrát fűrészelik ketté. Groteszk ez a szimmetrikus kép, ahogy a férfiak állnak a fűrészbak két oldalán, közöttük a kettévált szobor. Mintha kegyeletsértés történt volna, ráadásul tudjuk, hogy Hanta hazudott, hiszen nem igaz, hogy a főnök akarta a feldarabolást.

Hanta jóízűen rágyújt, miközben a rá jellemző módon heherészik. Elkezdődik a sekres­tyés panaszáradata és Hanta jó tanácsainak sora. Miközben az előbbi báránykáiról beszél, akik elvárják, hogy mind a 120 vázácskába minden nap friss vizet öntsön, a kamera vé­gigpásztázza a körben a falhoz támasztott tárgyakat. Kiselejtezett kegytárgyakat látunk, amelyek mégis sokat őriznek eredeti hangulatukból, funkciójukból. Éppen ettől hatnak furcsán ebben a nem szakrális környezetben, ócskaságok között. A feszület Jézus­alakján egy képkeret lóg, kályhacső, biciklinyereg hever hétköznapi összevisszaságban. Közben a jelenet elejétől orgonazene szól aláfestésként, és a dialógusok szövegére is fi­gyelnünk kell.

Tovább folytatódik a barbár akció, most a szent nyakincáját vágják. Hanta a nősülésről beszél, s a kamera közben sajátos beállítás-ellenbeállítás kompozícióval szinte körbe­járja őket, s így körbepásztázza a teret is. A sekrestyés a harisnyakötős nő esetét meséli, miközben a szent szeme abszurd módon megmozdul, mielőtt leesne a feje. Csupa el­lentétes motívum és hangulat, amit persze nem hőseink közvetítenek, hiszen ők a világ legtermészetesebb módján végzik dolgukat. Hantában ugyan felmerülnek kétségek, úgy érzi, mintha szanitécek volnának, azt várja, hogy elered az angyal vére, de a sekrestyés megnyugtatja, hogy csak eleinte van így. Miközben Hanta a gyermekáldás örömeit ecseteli, a sekrestyés új felvágandó szobor után néz. Szép, mélységében komponált ké­pet látunk. Az előtér jobb oldalát egy kéz nélküli angyalszobor tölti ki, a hátsó síkban Hanta fűrészel és beszél, tőle indul a képmélységre merőlegesen előre a sekrestyés. Ki­tartott kép hangsúlyozza az angyal szárnyának levágását is, ami csak egy könnyed moz­dulat Hanta részéről. A sekrestyés még elpanaszolja a részegek utáni takarítás keserveit. Hanta megnyugtató szavaival, fejének közelijével zárul a jelenet.

A néző nehezen tudja elrendezni magában a jelenet hatásait. Nevet persze, de érzi a fe­szültséget. A templomi tárgyak és az orgonaszó hangulatát aláássa a cselekvéssor és a dialógus. Az eredeti szöveg még tovább fokozza ezt a groteszk hely­zetet, hiszen ott például a sekrestyés rátámaszkodik a szent fejére, úgy töri le, Hanta pe­dig a hóna alá kapva a fejet rögbijátékosi tudását mutatja be vele, rohangálva a kis ud­varban.

A negyedik jelentben visszatérünk a hulladékgyűjtőbe. Az elején még halljuk az orgona­szót, ismét közelképet látunk, mint az előző két jelenet felütésekor. Az egyik faszobor kezét simogatja egy emberi kéz, természetesen a főnök keze. El van bűvölve, levett sap­kával mond köszönetet Hantának. A pillanat pátoszát a második jelenetben megismert asszony bontja meg, aki immár nem a papírjait, hanem kisfiát keresi. Itt tehát tovább folyt az élet, míg Hanta a plébánián időzött, de számunkra nem fontos, hogy mit történt. Most viszont érkezik két nő, akik moziban takarítanak. Ők is tovább árnyalják ennek a világnak a képét. Az idősebbik számára egyértelmű, hogy akkor megy jó film, ha sok a szemét az előadás után. Még mielőtt kibontakozhatna dialógusa Hantával, a főnök ész­reveszi, hogy a taligán elfűrészelt szobordarabok vannak. Jöhet Hanta újabb hazugsága, amit teljesen ártatlan képpel és nagy meggyőződéssel ad elő. Eszerint a sekrestyés mondta, hogy a főnök így kéri a szobrokat. Sikerült tehát a csíny, ami valószínűleg még az első jelenetben fogalmazódott meg a préskezelő fejében. A főnök fájdalmát a beállí­tás is nyomatékosítja. Kissé alsó kameraállásból látjuk a szobordarabok fölé hajló alak­ját, így a mennyezet szinte ránehezedik, agyonnyomja. De nem időzik a film ennél a fáj­dalomnál, a takarítónő már a Hamletről beszél, Hanta pedig a fiát kereső asszonyt ok­tatja ki. Elmeséli neki a véletlenül kiszórt briliánsok történetét, igazolandó, hogy itt semmit nem lehet megtalálni - ugyanakkor egészen váratlan dolgok felbukkannak, itt van például egy liba! A néző jót nevet a szerencsétlen állat újbóli megjelenésén, s azon, ahogy gyors vágásokkal láttatja a film a főnök és Mafenka reagálását erre.

Teherautó érkezik. Vezetője Frantisek, aki pillanatnyi csodálkozás után nagyságos asszonynak szólítja Mafenkát. Ő pedig természetes, indulat nélküli hangon közli Hantával, hogy ez a férfi valaha az ő sofőrje volt. Felvillan ennek a megkeseredett asszonynak a múltja: tizenegy szobája, sofőr, cselédség, kertész, aki minden reggel megkérdezte, hogy milyen virágot vágjon. Most már csak a megvásárolt sírhelyének örülhet, az élet számára alig elviselhető. Ennek okait az elbeszélés részletezi, Mafenka ott fontos szereplő. A filmben meghasonlottságát riadt tekintete, csendes szemlélődése, a sírhely emlegetése fejezi ki. Nem tudjuk, és talán nem is fontos, miért van itt, hogyan került ide - ő is csak egy szerencsétlen a sok közül.

A jelenet végén fény derül Hanta múltjára is. Elmondja Mafenkának, hogy ő meg céllö­völde és hajóhinta tulajdonos volt, s jókedvűen beindítja a zenélő szerkezetet, amit már a film elejéről ismerünk, és most rájövünk eredetére. A jelenet a mozgó, zenélő macska­fejek közelképével zárul. Hanta élettörténetét erre a pontra sűríti a film. Röviden, szinte csak tényközlően ismerteti a legfontosabbat, de így is megéreztet valamit ennek az öregedő férfinak a tra­gikumából, és hangsúlyozza sorsközösségét Mafenkával. Mindketten lecsúsztak az élet perifériájára. Az asszony éppen csak elviseli ezt az életet, Hanta pedig megpróbál nem tudomást venni róla, harsányan átbolondozza életét, s mi vele tudunk nevetni.

Az ötödik jelenet ismét új helyszínen, a vendéglőben játszódik. Az előző jelenet végé­nek disszonáns hangulata nyom nélkül eltűnik, Hanta itt van leginkább elemében az egész filmben. Abszolút ura a helyzetnek, központja a vendéglői társaságnak. Közelről látjuk, amint belép az ajtón, s még be sem csukta azt, de már árad belőle a harsány hazudozás. Harmadszor tér vissza a szétfűrészelt szobrok témája, de most a főnök megőrülését támasztja alá vele Hanta. A hír szerint ugyanis a főnök műemlékvédelem alatt álló angyalokat fűrészelt szét, ezért becsukták. A hulladékgyűjtőt bezárják, és mulató vagy törtarany-felvásárló lesz a helyén. Mindeközben gátlástalanul beleiszik az ott üldö­gélő öregember sörébe, majd kiveszi a falatot a kezéből. Egyedül a pincérnő vonja két­ségbe Hanta szavait, hiszen már róla is terjesztett hamis pletykákat. A kövér, kissé kihí­vó öltözetű pincérnőt a préskezelő egy kis szellemi táplálékkal puhítja meg, úriember módjára szépkisasszonynak, úrhölgynek szólítja. Persze mindez mulatságos egy ilyen alak szájából, de a hatás a fontos. Az eszközök célt érnek, Hanta ingyen ihat, s valószí­nűleg nem először és nem utoljára használja ki az asszony szerelmes regények iránti ra­jongását. Most sem tudja féken tartani kíváncsiságát, Hantának - aki immár „kedveske" - el kell mesélnie az egyik történetet. Ez Hanta igazi nagy jelenete. Arcának minden iz­mával előad, gyakori fejének közelije, melyet felváltanak tágabb képek, hogy láthassuk, egyre inkább őt figyeli mindenki. Érzelmes zene szól, de ezt a hatást sok képi poén, ötlet ellenpontozza. A csupa szenvedély történet teraszra nyíló ajtaja a vendéglő ócska kis üveges bejáratában testesül meg; a „Báró úr!" felkiáltásra a békésen eszegető öreg férfi kapja fel a fejét.

Hanta arcára önelégült grimasz ül ki, hasonló közelképen láthatjuk a pincérnő ellágyuló, ábrándos arckifejezését. Most már az ebéd lehetőségét is felcsillantja. A mese folytató­dik. Hanta letérdel a szerelmi vallomást illusztrálva, de a kamera nem követi alakját, és a képen megint csak a falatozó öreg marad. A néző előtt ez a szituáció is nevetségessé válik. A vendégekre viszont egyre nagyobb hatással van a szirupos szerelmi történet. Meglett férfiak úgy figyelnek, hogy még söröskorsóikat is összecserélik. Hanta most már teljesen nyeregben érzi magát, nem kis célzatossággal nyújtja üres poharát előre, s elegáns mozdulattal, feltartott kisujjal dönti magába a kiérdemelt újabb adag töményt. A felső kameraállásból vett kép szinte az egész szűk teret befogja, jó láthatóan mindenki Hanta köré csoportosul, aki a hal­dokló Vilma suttogó szavait idézné. Éppen levegőt vesz, a patetikus-érzelmes zene fel­erősödik, de a hirtelen vágás megfoszt bennünket a katarzistól.

Az eredeti elbeszélés ezen része is terjedelmesebb. Fontos szerephez jut benne az alko­holista tanácsos úr, aki Hantával együtt volt elvonókúrán, és a megcsalt Dodó. A film­ben teljesen a mesélő Hanta kerül középpontba, személyének minden varázsa összegző­dik. Elbűvöli az embereket, miközben ő maga is a történet hatása alá kerül, de soha nem felejti el, hogy igazából milyen céllal érkezett. Mesterien ötvözi mindezt egy apró megjegyzéssel Hrabal szövege is: „Hanta is szipo­gott. ... megtörölte a szemét a kabátja ujjával, és felhajtotta a rumot".

A fent említett hirtelen vágással a főnök közelije kerül a képbe kissé alsó kameraállás­ból, feje fölött ismét a nyomasztó mennyezet. Szorult helyzetben van, s persze megint Hanta miatt. A hatósági embernek be kell bizonyítania, hogy nincs a hulladékgyűjtő­ben 12 veszett kandúr. Nem tudjuk meg, hogy Hanta hol híresztelte el ezt a pletykát, de a főnök számos hasonló képtelenséget sorol, amit Hanta mind róla terjesztett. A hulladékgyűjtő már jól ismert hely számunkra, hiszen a film harmadszor vezet ide vissza. Szinte várjuk a kisfiát kereső anya és a liba megjelenését, ami meg is történik. A sintér pedig véletlenül beindítja a cirkuszi zenélő szerkezetet. Ismét láthatjuk a magas­ban a szépkeblű hölgyet, de a főnöknek most nincs ideje fantáziálni róla, mert egy még föntebbi emeletről leöntik egy vödörből. Fura grimasszal néz egyenesen ránk, ki a kép­ből, miközben harsány kacagás, zene hallatszik. Erőteljes ellenpontja mindez a második jelenet ábrándozó, filozofáló, képzelődő líraiságának. A groteszk hangulat csak tovább fokozódik, mikor a híres színésznők képeinek gyors montázsába bevágva felvillan a ka­cagó Hanta feje is, majd a kitáguló képen szintén őt látjuk a nők falra ragasztott képei előtt.

A jelenet egyre stilizáltabbá válik, beszéd nincs, erőteljes ritmusú zene festi alá Hanta munkáját. Most először látjuk igazából dolgozni. Papírt töm a présbe, de az őt mutató képek folytonosan váltakoznak a nők képeivel, amelyek most már részben aktok is. A megizzadó, öregedő és csúnya férfi egy számára elérhetetlen világgal alkot éles ellenté­tet. A ritmus egyre gyorsabb, Hanta szinte már rohan oda-vissza a képek előtt, majd a jobbra-balra irányuló mozgást felváltja a képsíkra merőleges, mikor a kész papírbálát szinte beletolja a kamerába, így nyomult előre az arca is az első jelenetben.

A kész bála nyugvópontot jelent az őrületes tempó után. Hanta szemrevételezi a papír közt talált téglát és kályhaajtót, s végre megtalálja a présben az elveszett kisfiút. A ren­dező itt sem hagyja ki azt a játékos lehetőséget, hogy a pincébe lehajoló főnök szemével mi is fejtetőn lássuk Hantát. A préskezelő jóleső érzéssel nézi a fiát csókolgató anyát, majd összerezzen az ismét elcsattanó pofonok és felhangzó szidalmak miatt, de aztán a már jól ismert heherészéssel tér napirendre a dolgon. A filmben ez a kacarászás-heherészés többféle értelmet nyer. Néha hivalkodóan vásári, szinte megmagyarázhatat­lan. Máskor saját, jópofa szövegein nevet Hanta, mintegy nyugtázza poénjait, ötleteit. Tiszta örömöt is jelezhet, például a kisfiú megtalálásakor, de a meglepődést is kifejezi ugyanebben a részben. A film végén meg mintha ezzel hessegetné el rossz gondolatait.

A műszaknak vége, Hanta a zuhany alatt hallgatja az „O sole mio"-t, s a kis ablakon át beles a szomszéd szobába. A főnök a szobordarabokat rakosgatja. Hirtelen ugrás, időki­hagyás után a már felöltözött Hantát látjuk egy székben ülve, ahogy szórakozik a bizarr szoborkompozíciók képzeletbeli megalkotásával. [123] A főnök társasá­gában van, hallgatnia kell annak kioktatását az alkotás gyönyöréről, a termékeny csend­ről. Hantáról is elmondja véleményét: hangoskodása, kötekedése „nem elég erős véde­lem a végtelenség nyomasztó hatalma ellen". Bizonyára sok igazság van filozofikus szavaiban, s talán tényleg úgy érzi, hogy művészhajlamait megvalósítva teljes életet él, de hát Hanta megszökik a tanácsok elől, ez nem az ő világa. Idomíthatatlan, kimozdíthatatlan, aki nem is akar szembesülni sorsával, nem akar és nem tud változtatni rajta. Lehet, hogy tényleg öntudatlan ösztönéletet él, de most a sötét udvarban, a még mindig itt tébláboló liba társaságában valami feltör belőle. Visszanéz a főnök szobájába, majd hirtelen mozdulattal felrántja a nagy vasredőnyt, ismét cirkuszosnak képzelve magát harsányan szólítja a közönséget, de nem tudja beindítani a zenélő szerkezetet. Már ez sem működik, ez sem hozza vissza a múltat, elromlott.

Van valami mélyen tragikus ebben a jelenetben, itt késztet bennünk leginkább a film Hanta sorsának végiggondolására. Az elhagyott, fölöslegessé vált állat sorsa szinte rímel Hantáéra. Nincs azonban időnk a meghatódásra, mert a préskezelő lehúzza a redőnyt, lekapcsolja a villanyt, kiindul majd visszafordul, felhangzik jellegzetes kacagása, s egy erőteljes kéz­mozdulat közben harsogja: „slussz-passz". Groteszk lezárása a napnak és a filmnek. Jó­kat nevettünk, megismertünk egy aranyos csirkefogót, a hétköznapok egy apró szeletét, de egészen biztosak vagyunk benne, hogy nem környezettanulmányt és nem is vígjáté­kot láttunk.

Juraj Herz filmje nagyszerű feldolgozása Hrabal elbeszélésének és jó mozi. Könnyen befogadható, élvezhető. Mint ahogy Hrabal történeteiben sem szimbólumokat, alle­góriákat kell keresnünk. Még akkor sem, ha azok valóban ott vannak. Mert szinte mindig ott vannak, ezek a szövegek félkész áruk, a kreatív olvasó egészíti ki, találhatja meg a sztori mögötti jelképiséget. Maga a film is irányít bennünket, hogy a történet mögé lássunk. A kamera finom, szemlélődő, környezetfeltáró mozgásai, az arcokat tanulmányozó közelképek szinte be­lemerítenek ebbe a sajátos közegbe. De legalább ilyen fontos a játékosság, a sok apró ötlet, mely nevettet és stilizál is. Érdekesek a jelenetek felütései is. Az első kivételével kissé talányos, később értelmezett közelképet láttunk, mint a próza in medias res megol­dásában. Belecsöppenünk valahol az események menetébe. Ezért olyan fontosak az egyes jeleneteket összekapcsoló motívumok, hogy dramaturgiailag egységesebb, rendezettebb legyen a mű. A jelenetváltásokat persze gyorsan megértjük, még olyan poénokat is kö­vetni tudunk, mint az ötödik és hatodik közti vágás: a főnök szinte ugyanazzal a levegő­vétellel kezdi védekezését a macskák ügyében, amelyikkel Hanta elkezdte Vilma sza­vainak idézését. Értelmezhető ez úgy is, hogy ugyanabban az időben történő események­ről van szó.

A film hangulatában nagy szerepe van a zenének is. Erősen aláhúzza a képi világot. Itt is vissza-visszatérnek az egyes motívumok. Az orgonaszó az első és harmadik jelenetben fontos. Az „O sole mio" a főnök világához tartozik. A szépkeblű nő kétszeri megjele­nésénél és az utolsó jelenetben hangsúlyos. A cirkuszi szerkezethez komponált zene gyakran hallható, hiszen a legfontosabb, jelképes értelmű tárgyhoz kapcsolódik. De még olyan finom funkciót is betölt, mint a hajdani cirkuszi táncosnő megjelenésének előké­szítése. A vendéglői történetmesélést és a főnök utolsó elmélkedését is odaülő zene festi alá.

Hrabal prózájának és Herz filmjének erősen valósághoz kötődő világában ott van az el­vonatkoztatás szándéka. Elvezet minket életről alkotott felfogásokig. Lehet, hogy ez csupán az élet elviselése, esetleg egy ideálisnak vélt saját, tudatosan építgetett, célokkal, tevékenységekkel teletűzdelt élet vagy éppen a keserű sors tudomásul nem vétele, az ámítás, a hazudozás. Az élet kegyetlenségén és szomorúságán képesek vagyunk nevetni, akkor is, ha kicsit rólunk is szól, amit látunk. A hatvanas években pedig sokan érezhet­ték így, ezért lehetett akkora közösségteremtő ereje az új hullám filmjeinek. Apolitikus­ságuk szinte forradalmi volt, de mindenki tudta, miről beszélnek, s az idő multával sem érezzük elavultnak, inkább örök emberinek ezen filmeket.