Apertúra Film-Vizualitás-Elmélet
Kiss Csilla Sára: A cseh új hullám és Bohumil Hrabal prózája | Nyomtatás |

4. Szigorúan ellenőrzött vonatok: idill, tragikum, hősiesség és nevetés

1965-ben megjelent Bohumil Hrabal nagy sikert aratott könyve, a Szigorúan ellenőrzött vonatok. Ez a kisregény kitüntetett helyet foglal el életművében, ez volt első elkötelezett irodalmi alkotása. Eddig szinte nem is számolt olvasóival, de ezt az írást már üzenetnek szánta. Számos változat, átdolgozás eredménye lett a szöveg, mint sok témáját, ezt is éveken keresztül hordozta, érlelte Hrabal. A Káin és az Unalmas állomás című elbeszé­lések tekinthetők irodalmi forrásnak, de a legfontosabb itt is a személyesen megélt él­mény. A német megszállás miatt félbe kellett szakítania jogi tanulmányait. A Vasutas Szövetkezetnél helyezkedett el írnokként, de aztán beállt pályamunkásnak. Később sike­res forgalmistavizsgát tett, felvette az áhított uniformist, s egy Nymburk közeli kis falu­ban megkezdte a szolgálatot 1942-ben. A megfigyelések, tapasztalatgyűjtések ideje volt ez, és a veszélyeké is. Néhányszor majdnem lelőtték, egy SS-tiszt túszként vitte magával egy mozdonyon. Mégis: a német katonákban, akiket személyesen ismert, nem az ellen­séget, hanem az embert látta, így volt ez életében mindig, szinte képtelen volt gyűlöletet érezni.

A protektorátus évei egy kis állomáson szolgáló fiatalember sorsán keresztül kerülnek át a hrabali prózába. A Szigorúan ellenőrzött vonatok megírásához Hrabal régi, találkozá­sokról és látogatásokról szóló jegyzeteit is felhasználta. Eljárt például Nymburkba az állomásfőnökhöz, s különös történeteivel szórakoztatta a vasutasokat. A második világháború, a német megszállás, az ellenállási mozgalom nagyon sajátos megjelenítése a kisregény. „Mennyiben lehet egymás mellé állítani két ellentétes motí­vumot... A nevetségesség, az obszcén a tragikus esemény tőszomszédságában, mely utóbbi fölött ott magasodik a fő motívum, az ellenséggel vívott harc" - töpreng maga Hrabal. (9)

Jiri Menzel 1966-ban vitte filmre Hrabal regényét. A 28 éves ifjú rendező első önálló nagyjátékfilmje elnyerte a legjobb külföldi alkotásnak odaítélt Oscar-díjat. Menzel való­színűleg soha nem használta ki a megszerzett hírnévvel járó lehetséges előnyöket. Le­galább olyan természetességgel folytatta pályáját, mint ahogy „hősei" élik életüket bármilyen körülmények között. Jobb tehát, ha nem mint Oscar-díjas filmet vesszük szemügyre a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, hanem mint egy rendezői, művé­szi útnak kezdetét, ugyanakkor szerves részét a kor csehszlovák új hullámának. Hiszen Menzel vitathatatlanul aktív részese volt ennek a mozgalomnak. Benne élt abban a közegben, ahol kialakult az igény arra, hogy olyan filmeket csináljanak, melyek közelebb állnak az alkotók és nézők élettapasztalataihoz. Menzel soha nem tekintette előzetes elgondolás alapján létrejött filmiskolának az új hullámot. Mégis megvoltak azok a közös eszmé­nyek, amelyeknek talán legfontosabb átörökítője Menzel volt 1968 után.

Menzel nem csupán kiváló irodalmi alapanyagot talált ezekben Hrabal írásaiban (Pacsirták cérnaszálon, Sörgyári capriccio, Hóvirágünnep). Hraballal kialakult szoros emberi kapcsolata lehetett az alapja közös alkotásaiknak. Több mint 30 éves ismeretségük alatt az író a nála jóval fiatalabb rendezőnek szinte bátyjává vált. Ahogy maga Menzel írja, kezdetben Hrabal szövegeinek nyersesége, kendőzetlensége, humora vonzotta. Meg akarta fejteni, hogyan lehet könnyes szemmel olvasni ezeket a történeteket, és közben nevetni úgy, hogy az ember mégsem érzi cinikusnak magát. Ta­lálkozásaik során aztán megismerhette az író józan élet- és emberszeretetét. „Arra taní­tott bennünket, hogy viseljük el az életet a keménységével együtt, hogy sohase veszítsük el humorérzékünket. Ez volt az ő józan életszeretete - nem választotta el az élettől a halált." (10) Menzel tehát az életnek egy olyan személetét tanulta Hrabaltól, melyhez saját affinitása is megvolt, s mely látásmód másságával, a hivatalosan elfogadottól való elté­résével megfelelt a filmes új hullám elképzeléseinek is.

Író és rendező közös munkája mindig kényes kérdés. Kölcsönös tisztelet, alázat nélkül lehetetlen. Különösen így van ez olyan sajátos prózaremekek esetében, mint Hrabal mű­vei. Ezeket, az írásokat lehetetlen filmre vinni, visszaadni mindazt, ami olvasás közben képzeletünkben lejátszódik. A rendező tehát kulcsot keres a mű változatainak tanulmá­nyozásakor, egy összefüggő vonulatot alakít ki az írás elemeinek újbóli összerakásával. Az irodalmi forgatókönyv így az író és a rendező közös alkotása lesz. Hrabal szinte egy új változatát hozza létre valamelyik szövegének. Sajátos játék ez, mely azért működhet, mert a két fél tökéletesen érti egymást. Menzel hrabali impressziói úgy adják vissza az írásmű lényegét, ahogy a jó műfordítás az eredetiét. Kísérletezését, képzelőerejét bátran használja, s ha maga Hrabal mondja, hogy az ebből adódó eltolódások adják Menzel filmjeinek varázsát, bizonyára hihetünk neki. Két alkotó együttműködésének szebb összefoglalása nem lehet Hrabal szavainál: „... ő odadobja a labdáit az én alázatos kép­zeletem asztalára, s én visszadobom neki, megkenve az ő észrevételeivel..." (11)

Hrabal mesterien megírt kisregényének rendkívül bonyolult utalásos-asszociációs rend­szerét érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni. Milos életének rövid kis szakaszát apró mozaikokból kell az olvasónak összeraknia, miközben az elbeszélővel kalandozik múlt és jelen között. Az idősíkok közti átjárás szinte észrevétlen és természetes, s bár­milyen bonyolult, nem tévesztünk utat, sőt egyre inkább azt érezzük, hogy jobban meg­értjük a történetet, hiszen a már tudott dolgok újra és újra átértelmeződnek bennünk.

Vizsgáljunk meg egyetlen rövid kis egységet, az SS-katonáktól való megszabadulás utá­ni visszatérést a vasútállomásra. A gépfegyverektől még mindig nyugtalan Milos előtt elhalad az utolsó vagon is. A félelem idézi fel benne Karásekné esetét, aki négy évig volt a németek fogságában, négy évig törölte a vért a kivégzések után. A már korábban is látott halott lovakhoz ér a fiú, s közben végiggondolja Másával szövődött szerelme történetet, boldogságukat. Leül az egyik ló hasára, s most egy másik múltbeli eseményt idéz fel, a hotelbeli öngyilkossági kísérletet. A megjelenő halálközeli pillanatokban ott van a Másával kapcsolatos elem is, a kerítésfestés. Az elbeszélés visszatér a jelenbe, Milos ül a halott ló hasán, majd újabb múltbeli jelenet játszódik le a fiú emlékezetében, szerelmi kudarca Noneman bácsi műtermében. Milos visszaér a sorompóhoz, a partizá­nok által szétlőtt szerelvényt nézi végig. A kifűzött bakancs melletti döglött varjúk fel­idézik benne azt a nagy hideget, amikor kijött a kórházból, s kimúlt madarak hullottak a fákról. Leugrik a szétlőtt kocsi lépcsőjéről, benéz a forgalmi irodába, megérkezett.

A múltbeli mozaikok összerakása után érti meg az olvasó a mű elején magyarázat nélkül hagyott mondatot: „Három hónappal ezelőtt felvágtam az ereimet, látszólag ok nélkül." Az egyes szám első személyű, múlt idejű elbeszélés magát a megtett utat is a múltba helyezi, visszatekint. Milos, az elbeszélő szerelmének és öngyilkossági kísérletének története összeáll az olvasó fejében, s a relatív jelen képei sajátos árnyalattal is gazda­gítják, nem beszélve arról a számtalan stílusárnyalatról, amit Hrabal írásművészete pro­dukál ebben a pár oldalban.

A film az emlékezés időben ugráló mozaikjait összefüggő vonulattá alakítja. A forgató­könyvírók valóban szétszedték, és újból összerakták a próza elemeit, illetve a Másával szövődő szerelem történetét kihagyták. Lineáris időrendben követik egymást az esemé­nyek: Mása meghívja nagybátyjához Milost; a műtermi események és a szerelmi kudarc; öngyilkossági kísérlet a garniszállóban, ahol megmenti életét a kőműves; Milos a kór­házban. A filmben innentől az egyik legnagyszerűbb jelenetsor következik, ismét egy eredeti elem átszerkesztésével és kiegészítésével. Miközben az életben maradt fiú és or­vosa - ezt a szerepet maga Menzel játssza - a nemi életről, a szerelem technikájáról be­szélnek, párhuzamos eseménysorként követjük a távírászlány fenekének lepecsételését. A nőcsábász Tapicka eme botrányos tette a regény elején csupán egy rövid része az ál­lomásfőnök és Milos társalgásának, majd a forgalmi főnök és a tanácsos előtt meséli el a történteket Zdenicka. A filmben váltakozva látjuk a kórházi eseményeket és a távírászlány esetét: Milos magához tér a kórházi ágyon; Tapicka és a lány játékos ker­getőzése és a pecsételés az állomásépületben; a távírászlány anyja felfedezi a pecsét­nyomokat; az orvos a nemi életről beszél; az anya a törzsőrmesternek mutatja a bűnjele­ket; az orvos jó tanácsai Milosnak; az anya már a járásbíróságra érkezik lányával.

Ez a kiemelés még hangsúlyosabbá teszi a nőknél mindig sikeres forgalmista és a sze­relemben kudarcot vallott Milos ellentétét. És mindez a németek által megszállt Csehor­szágban történik, ezt természetesen megtudjuk a filmből, de ezen az állomáson a fiata­lok számára csupán a szerelmi bonyodalmak okoznak gondot. Éppen ebben láthatták a 60-as évek közepén a regény és a film újdonságát: nem merev és megközelíthetetlen hő­söket mutattak fel, hanem mindennapi embereket, akik természetes módon hajtanak végre heroikus tetteket, ha a sors úgy hozza.

Ezen a ponton szükséges az eredeti regény még egy fontos vonására kitérni. A szövegét átszövő sötét tónusok végig erősen nyomatékosítják a háború jelenlétét, szörnyűségeit. Egy 22 éves fiú ártatlan tekintetével láttatja mindezt Hrabal, annak személyes élményein keresztül, a kisváros világába ágyazva. Ebben a kisvárosban és az állomáson a hét­köznapi élet apró történései közé sokkal hangsúlyosabban épül be a rettenet, mint a fil­men. Hrabalra nagyon jellemző módon a tragikum és a komikum közti átmeneti pontok valamelyikén szólalnak meg ezek a hangok. A lelőtt német vadászgép csavarjai „kicsit kilyuggatták egy pár asszony fejét", de a zuhanó gép jelentette tragédiát feloldja az összetört masinából zabráló emberek bemutatása. A németek által szállított állatok leírá­sa már nagyon kegyetlen, Milost ez a látvány a kétségbeesésbe hajszolja. Az „egy egész vagon szemrehányó tehénszem" váltja ki belőle a németek elleni első kirohanást: „A németek disznók! Disznók!" A komor képek közül kiemelkedik még a drezdai mene­kültek leírása - „egyikük se pislogott, mintha a rémület lemetszette volna a szemhéju­kat" és Beatrice néni története, aki a halálos égési sebekkel kórházba vitteket ápolta.

Természetesen a film sem vígjáték - ha lehet egyáltalán műfajhoz kötni, akkor talán sa­játos tragikomédia -, de jól tükrözi Menzelnek azt a később még inkább kiteljesedő hit­vallását, amelyet 1967-ben így fogalmazott meg a film kapcsán: „Igen jól tudjuk, hogy az élet kegyetlen és szomorú dolog. Haszontalan lenne ezt megmutatni még egy film­ben. Inkább bátorságunkat kívánjuk megmutatni, azzal téve róla bizonyságot, hogy ké­pesek vagyunk gúnyolódni felette. De ebben a nevetésben nem cinizmust kell keresni, hanem a megbékélést." Akár Hrabal is írhatta volna ezeket a sorokat, mint ahogy hozzá hasonlóan Menzel is az obszcén és a tragikus találkozásában látja a film költészetét. Ahogy egymás mellé kerül­nek önmagukban nem abszurd helyzetek, abszurdakká válnak. A film a valóságtól el­emelt, kicsit szürreális lesz, de csak annyira, hogy a néző szinte tudat alatt érezzen rá a filmben látottak és a realitás közti különbségre, így mélyebben képes a film megérinteni a nézőt, elfogadtatni vele akár kíméletlen igazságokat. A Hraballal és Svefákkal kidol­gozott módszert Menzel korlátozott mértékben hiperbolikus valóságábrázolásnak neve­zi. Nem akar teljesen hiteles lenni, a valóságról, a dolgok igazságáról mégis többet ké­pes közölni, mintha földhözragadtabban közelítené meg témáját.

A Szigorúan ellenőrzött vonatok rendhagyó antifasiszta film, megszállás-kori életképek sorozata, melyek már megteremtik azt az idilli, humoros sziget-létet, mely Menzel ké­sőbbi műveiben meghatározó motívum lesz. Ez az idilli hétköznapi világ itt még egy fontos történelmi korhoz kapcsolódik, s erőltetett heroizmus nélkül mutat be egy hősies szabotázs-akciót. Igaz, ez mintegy mellékesen történik meg, hiszen nem arról szól az élet, hogy az emberek a halálra készülnek, hanem apró örömökről, gondokról, szerelem­ről. Nagyon jól megfér egymás mellett a németek elleni „küzdelem" és Milos szerelmi életének megoldása. Sőt, igazából az utóbbi lesz a központi téma, s ennek a világnak az atmoszférája bűvöli el a mai nézőt is. Az egyszerű kisvárosi emberek életük ször­nyű időszakát élik meg, de szinte könnyed, részben öntudatlan erővel állják ki a próba­tételt. Hogy honnan vannak ezek az erőtartalékok, arról nem beszél a film. Ahogy Menzel fogalmaz: „Az igazi alkotóművész fütyül az üzenetre, az olyan magától érte­tődően ott van a műveiben, amilyen természetes, hogy lélegzünk." (12)

Hogyan szövődik tehát össze a hétköznapi idill a német megszállással? A regény első mondatának pontos időmeghatározása beépül a film elején Milos belső monológjába. Miközben büszke anyja öltözteti, és szinte megkoronázza a vasúti egyenkalappal, ő el­mondja dédapja, nagyapja és apja történetét. A jeles felmenők a városka ingyenélői voltak. A hipnotizőr nagyapa a Prága felé vonuló németeket egyedül akarta feltartóztatni - ez is az ellenállás egy formája -, de a mutatvány nem sikerült, a megállított tank végül is átment rajta. Most Milos is folytatja a semmittevés családi hagyományát azzal, hogy forgalmista-gyakornokként beáll a vasúthoz. Az uniformisban is kissé szerencsétlennek, tétovának tűnő Milos elindul munkahelyére, s ezzel az expozíció véget ér. A családtör­ténet és a most következő főcím találó megoldása az archív képek bevágása. Eredeti há­borús felvételeket is látunk, tehát a néző tisztában van a fontos történelmi körülmények­kel. (A megjelenő fotók között ott van Hrabal és Pepin bácsi műtermi repülőgépen ké­szült borosüveges, tölcséres képe is.)

 

A cselekmény kezdődő epizódsora nem szembesíti a nézőt a megszállással, a harcokkal. Egy békésen idilli állomásépülethez érkezik Milos, ahol az állomásfőnök fején és karján galambok reggeliznek, az óra gyönyörűen üt, a forgalmista arról győzi meg az új mun­kaerőt, hogy itt alig van mit dolgozni, így aztán mi is lehetne más az indulatok, érzel­mek felélesztője, mint a nő.

 

Igazából minden a nők, a szerelem, az erotika körül forog. Időstől a fiatalig - a film felvonultatja és jelentőséggel ruházza fel a nőalakokat. A nőalak persze csak a férfihoz való viszonyában mond valamit, s ezen kapcsola­tok igen sokfélék. Milos és Mása még kezdődő, csókig sem eljutó vonzódása; Tapicka minden nőt lehengerlő rámenőssége; az állomásfőnök udvarolgatása a forgalmista uno­kahúgának házsártos felesége háta mögött; a kujon Noneman bácsi incselkedése a fiatal lányokkal; a Milos szüzességét elvevő Viktória - mind-mind a nő fontosságát, életet kitöltő szerepét sugallják. Az átszellemült majdnem-csóktól finoman erotikus képeken át szinte obszcén jelenetekig jut el a film. A kávét a combja között daráló unokahúg, a ceruzájával blúza kivágásában turkáló távírászlány alakja mellett ott van Tapicka fantáziálása a grófnőről, a libát tömő állomásfőnökné és persze a fenékpecsételés nagy jele­nete.

 

 

Milos, ez a nagy kamasz most érik férfivá, s mint látjuk, ebben bőven akad segítőtársa. Számára ez most a legfontosabb. Ha néha be is lopódzik ebbe a világba valami a nagy­politikából, az idegen, érthetetlen. A hajtányon érkező vasúti felügyelő hozza először a külvilág híreit a hadihelyzetről, a mindenkinek jót akaró Führerről. Milos nem érti, mi­nek a világ meghódítása, Tapicka nem érti, minek a civilizáció megmentése. Viszont tény, hogy a kötelességszegésért ezentúl halál is járhat. A szigorúan ellenőrzött szerel­vényekre különösen oda kell figyelni.

Visszatérve a nőalakokra: ezek elképesztően széles skáláját vonultatja fel a film, a szálló falán függő szentképtől az irgalmas szajháknak titulált vöröskeresztes nővérekig. Csak a film él ezzel a két szélsőséggel, s még több más apróbb motívummal erősíti az esemé­nyek ezen vonulatát. Abban viszont összhang van a regény és a film között, hogy a fur­csán nevetséges, kaján, erotikus jelenetek - annak ellenére, hogy néha valóban az obszcenitás határát súrolják - nem természetellenesek, nem elítélendők, belesimulnak az élet rendjébe. A regény abban a jelenetben fejezi ki ezt legszebben, melyben Milos a gúnárt tömő főnökné segítségét kéri az eiaculatio praecox ellen. Az asszony itt meg is győződik arról, hogy a fiú valóban férfi. Bár a „betanítást" nem vállalja, nem haragszik. „Olyan emberi ez az egész ..." - mondja. A filmben ugyanezt az öngyilkossági kísérlet utáni segítő emberi gesztusok fejezik ki. Talán némi nevetséges túlzással ebben a pap jár elől, aki biztosra ígéri, hogy talál egy nőt Milosnak, akit majd meggyőz arról, hogy kereszté­nyi kötelességet teljesít. A Szentegyháznak amúgy is „hatszáz éve a kisujjában van az egész pszichoanalízis" - mondja.

 

Egyértelmű az is, hogy a nők hatása alól senki nem vonhatja ki magát. Aki letagadja ezt a vonzódást, az álszent. Legjobb példa erre az állomásfőnök jelenete Tapicka unokahú­gával. Hevesen udvarol az öregúr az egyáltalán nem elutasító lánynak, miközben felesé­ge egyre hangosabban hívja vacsorázni. A túlfűtött hangulatban még a szipkába dugott darab cigaretta is erotikus töltést nyer, nem beszélve a kissé közönséges viccekről és a kávédarálás képeiről. Hiába emleget a főnök erkölcsi fertőt, nevezi a forgalmistát vele­jéig romlottnak, lelepleződött előttünk, igazából irigykedik Tapicka sikereire.

A férfiak gyávák, mondja ki a regény. A fegyelmi bizottság tagjai is ugyanazt szeretnék csinálni Zdenickával, mint a forgalmista, de félnek, hogy valami bajuk lesz belőle. Az egyetlen, aki soha nem fél, Tapicka forgalmista, aki Milos szemében valóságos hőssé nemesül szerelmi sikerei miatt - miközben az ország ifjúsága harcolni indul a „szabad Európáért". Ez a groteszk ellentét hajlik majd át tragikumba a film végén.

A vidéki vasútállomás idilljének megteremtésében nagy szerepe van a környezet meg­formálásának, bemutatásának is. Szinte sugárzó atmoszférája van a belső tereknek, s eb­ből a szempontból a filmnek határozottan előnye, hogy nem színes. A különböző forrá­sokból érkező fények, erős és lágy fény-árnyék hatások, a számos békésen kattogó-berregő gépezet közelképei, a rádióból hangzó andalító zenék tökéletes hangulatot vará­zsolnak a békés semmittevéshez, szerelmi kalandokhoz. Már az első vasútállomáson ját­szódó jelenetben ennek az idillnek a megtestesítője lesz a gyönyörű óraütés. Ahogy Milos, Tapicka és Novak úr együtt hallgatják, szinte megáll az idő, csak a szépség van. A továbbiakban az elbűvölő szerelmi jelenetekben halljuk leginkább az óra hangját. Tapicka és a távírászlány az asztalon fekve közösen számolják az ütéseket - éppen ti­zenkettőt. A számolás bizonyára nem véletlen, hiszen a film legvégén az óra már lehe­tetlenül sokat üt, hangja elszakad a valós jelentéstől, jelképessé válik.

 

Mint már szó volt róla, ebbe a zárt világba a diadalmas zene kíséretében hajtányon érke­ző vasúti elöljáró hozza a világ híreit. Térképen mutatja és magyarázza a hadihelyzetet, a visszavonulásokat zseniális stratégiaként értékelve. Mindezt ellenpontozza, megfosztja komolyságától a távírászlány folyamatos turkálása ceruzájával a blúza kivágásában. Az értetlenkedő fiatalokat a főnök letorkollja, az elöljáró inkább türelmesen magyarázni próbál. Úgy tűnik, hogy az emberek viszonya részben generációs ellentétről is szól. Hi­szen a fiatalok nem értik az új világért folytatott harc jelentőségét, erkölcsi fertőben élnek, csak a nőkön jár az eszük.

Már jól benne járunk a film cselekményében, mikor először látunk német katonákat. Megjelenésük előtt a vasutasok a disznó németekről társalognak, akik az állatokat rette­netes körülmények között szállíttatják. (Ez a rész a regényben sokkal hangsúlyosabb, s itt Milos csak hallgatja a férfiak elbeszélését.) A gyalog érkező hat elcsigázott katona azonban nem éppen kegyetlenkedő vadállatnak tűnik. Ahogy mind a hatan szépen sorba egymás mellé állva vágyakozva nézik a vöröskeresztes nővéreket, esendőén emberiek. Egy-egy alak, arc közelről, amint sóvárogva elmosolyodik, tökéletes képi megjeleníté­se Hrabal szövegének a regény legvégéről. Abban a kegyetlen jelenetben a haldokló Milos és a haldokló német katona szívszorító küzdelmét látjuk. Milos mondja: „... ő is olyan ember volt, mint én ..., mégis egymásba lőttünk, és a halálba küldtük egymást, bár ha civilben találkoztunk volna, lehet, hogy megszerettük volna egymást, és szép csendesen elbeszélgettünk volna." (13) A hétköznapi emberek egy mindent felőrlő gépezetben lettek ellenségek és áldozatok!

 

 

A Német Birodalom új Európáért, jobb jövőért való küzdelme ismét előkerül, mikor a kórházból kijövő Milos a pompázatos irodában jelentkezik az elöljárónál. Megmutatja diagnózisát, megint láthatja a hadihelyzetet a térképen, hallgathatja a korholásokat. Ön­gyilkossági kísérlete a Birodalom elleni szabotázsnak is tekinthető, de ezt a fenyegetést enyhítik a megértő, baráti gesztusok. Szemrehányóan említi az elöljáró Milos semmitte­vő apját és a német tankok elé álló nagyapját is, s ezzel a film visszakanyarodik a kiin­dulóponthoz.

 

A film szerkezetében itt kétségkívül új egység kezdődik. A főcím után elinduló cselek­ménysor a maga lassú, bár egyáltalán nem unalmas módján halad előre Milos visszaté­réséig az állomásra. Pontosan kétharmadát láttuk a filmnek, s most mintha minden elől­ről kezdődne: az állomásfőnök ismét galambszaros ruhában, egy galambbal a fején fo­gadja a fiút, felesége most is a nyulakkal van elfoglalva - igaz, most már nyúzzák a nyulat.

Úgy tűnik, közös erővel sikerül megoldani a fiú nagy problémáját, s végre férfivá válhat. Milos a főnökét, Tapickát és a papot is beavatja a megfelelő nő keresésének akciójába. A pap távozása utáni női aktfestményre való vágás még ezt a témát illusztrálja, de ezek után az események felgyorsulnak, egyre drámaibbá válnak, egyre gyorsabb tempóban haladnak a tragikus végkifejlet felé. A hobbiból festegető mozdonyvezető minden két­ség nélkül bízza meg a forgalmistát a 28 vagon lőszer felrobbantásával. A jelszó: Viktória Freie.

A feszültség fokozására a film itt használja fel a regény már kiemelt részét, az SS-szerelvény megérkezését a fegyveres katonákkal. Milos a filmben itt szembesül a háború pusztításával, hullákat lát egymásra dobálva, s észre sem veszi, hogyan kerülnek melléje a katonák. Ez az első, igazi veszélyt mutató jelenet a filmben, ez adja jelentőségét, a re­gényben pedig ez a rész világítja meg Milos szerelmének és öngyilkossági kísérletének összefüggéseit. A túszként a mozdonyon töltött rövid idő hangulata jelentősen eltér a két megfogalmazásban. A film nem mutatja meg Milos komor gondolatait, felidéződő em­lékeit, viszont a kamera kitekint a tájra, s a tavaszodó természet virágzó szépségét mu­tatja felemelő zenei kísérettel. A szülőföld nagyszerűsége tárul itt fel, a halál árnyéká­ban. A sebhelyes arcú öreg tiszt jóvoltából megszabaduló fiú hazafelé vezető útja csak a regényben kap szerepet, hiszen az ott leírtakat a film már elmesélte nekünk időrendbe szedve.

 

 

Tapicka a megmenekült Milost barátjának nevezi, s beavatja a másnap érkező vonat fel­robbantásának tervébe. Mindkettőjüknek tudnia kell, hogy az életükkel játszanak, de er­re talán nem is gondolnak. A szabotázsakcióra is olyan természetességgel készülnek, mint ahogy a mindent megbocsátó Másának ad randevút Milos holnaputánra. Milos nem is a robbantás miatt van gondban, hanem az újabb szerelmi kudarctól fél, ezért szánja rá magát a főnöknétől való tanácskérésre. A problémát végül Viktória Freie oldja meg. Ő hozza a robbanószerkezetet, s Tapickától megtudva a félénk fiú tragikus történetét, ön-feláldozóan magára vállalja ennek az előre nem tervezett feladatnak a teljesítését is.

 



 
Partnerünk
Advertisement
?>