Apertúra Film-Vizualitás-Elmélet
Kiss Csilla Sára: A cseh új hullám és Bohumil Hrabal prózája | Nyomtatás |

A film előző, hosszú egységének több motívuma tér vissza. Most nem Tapicka és az unokahúga légyottjára kerül sor a főnök irodájában, hanem Milos és Viktória szerelmeskednek a jó öreg kanapén, nekik szól a gyönyörű órahang, s Viktória cipője hasítja fel a kanapé bőrét. A főnök viszont most is felháborodva szemléli a kárt, s Milos is igazi felnőtt férfi módjára dúdolgathat és piszkálhatja a fülét, akárcsak példaképe, a nőcsábász forgalmista. Miközben a néző talán nevet ezeken a megismétlődő szituációkon, nem fe­ledkezhet meg a tervezett akcióról. Különösen akkor gondolhatunk erre, mikor Milos látványosan belenyír a levegőbe egy nagy ollóval, mutatván, hogy így vágta le magáról a múltat: „... én nagy dolgokat vihetek végbe, mert már nem vagyok hervadt liliom. Soha­se hittem volna, hogy ilyen erő van bennem." (14) Ön­bizalom és erő tölti el az eddig csak szerencsétlenkedő forgalmista-gyakornokot. Enélkül nem lenne képes hősies tette végrehajtására, s nem halhatna hősi halált a kielégült szerelem megtapasztalása nélkül. Éppen ettől a hétköznapi emberiességtől lesz más Milos, mint a kor legtöbb antifasiszta filmhőse.

 

A felrobbantandó szerelvény nemsokára megérkezik, de éppen most jön hajtányon a fe­gyelmi bizottság megtárgyalni a fenékstemplizés ügyét. A regényben ez a rész még a szabotázsakció kitervelése előtt szerepel. A filmben viszont az utolsó jelenet feszültsé­gét éppen az adja, hogy a robbantásra készülődő Milos ténykedésével párhuzamosan folyik a tárgyalás. Tapicka tudja, hogy hét perc múlva itt lesz a vonat, s kijelentése után valóban hét perc következik a robbantásig. Minden fontos szereplő összegyűlt erre a sors­döntő hét percre, ahol sok minden eldől. A galambszaros ruhában megjelenő állomásfő­nöknek végképp le kell mondani előléptetéséről. Zdenicka vallomása semmissé teszi a forgalmista ellen felhozott vádat, igaz, az állami német nyelv megcsúfolása még fen­nállhat. Az anya hiába mutogatta végig számos hivatalban lánya fenekét mint bűnjelet, nem kap elégtételt. A megérkező Mása hiába várja Milos visszatérését. A Birodalomról és a felelőtlen cseh népségről szóló prédikáció pátoszát most a Zdenicka fenekéről ké­szült kép ellenpontozza.

A hajtány érkezése is motívumismétlés, s míg a film előző egységében a fenékpecsételés és következménye a kórházi jelenetekkel futott párhuzamosan, most Milos szabotázsak­ciójával. A fiú csak pár perc türelmet kér Másától, mindjárt visszajön, s indul a szema­for felé a robbanószerkezettel. Most Tapicka segítsége nélkül önállóan kell cselekednie, s képes rá. Tilos jelzésen hagyja a szemafort, hogy a szerelvény lelassuljon, kiveszi a fi­ókból a szerkezetet, miközben a vasúti felügyelő tekintete szinte a székhez szegezi a mozdulni akaró forgalmistát. Az öreg Novak, ez a mindenhol ott tébláboló kissé ügye­fogyott vasutas segít most Milosnak, ő állítja szabad jelzésre a szemafort. A fiú az előre kitervelt módon ledobja a robbanószert, nézi az alatta elsuhanó szerelvényt. A fegyvere­sek lelövik, s erre következik egy vágással „a csehek felelőtlen népség" szólam az iro­dában zajló kioktatásból.

 

 

De milyenek is ezek a csehek ebben a filmben a német megszállás idején? Az elöljáró elítélő mondata Milos halálával az ellenkezőjére fordul. Milos hőssé, mártírrá vált. Pe­dig alakja szinte az anti-hős megtestesülése, s ez bizonyára nagyon tudatos rendezői el­határozás eredménye. Igazából nem sokat tudunk meg róla a filmből, s valamilyen hőssé fejlődési folyamatnak nyoma sincs. Azt már soha nem tudhatjuk meg, hogy Milos mi­lyen emberré válhatott volna, ha életben marad. Ahogy a film elején megjelenik hiányos öltözékben, nevetséges benyomást kelt. Ezt nyomatékosítja a sokat gúnyolt név is, Milos Grimas. A szép egyenruhában sem nagyon tudja a néző az anya szemével délceg ifjúnak látni ezt a kamasz gyereket, hiába mutatja a makulátlan öltözéket alakján a kamera talptól tetőig. Az egyenruhához tartozó kalap a vasutas lét és Milos személyiségének szinte legfontosabb tartozéka lesz. Mintha biztonságérzetet, erőt merítene belőle. Még az ágyban sem veszi le, mikor Mása próbál vele szerelmeskedni, a szállodai fürdőszo­bában pedig még megnézi magát a tükörben, mielőtt letenné és belelépne a fürdőkádba, hogy meghaljon. Ez a gyámoltalan, kissé szerencsétlen fiú, aki nem meri bevallani faggatózó munkatársának, hogy még nem tudja, milyen az ágyban a kis Mása, értetlenked­ve nézi a férfiak és nők viszonyát, rá tudja magát szánni az öngyilkosságra. Kigondolja a módját, s hidegvérrel végre is hajtja. Nem hősies és patetikus, de nem is érzelmes-érzelgős jelenet ez, éppen a maga objektív, megmutató jellegével van erős hatása. Talán mégis van valami ebben a fiúban, gondolhatjuk, még akkor is, ha az öngyilkosság a nehézségek előli megfutamodás. Szinte hajlandóak vagyunk elfelejteni Mása csókjára váró nevetséges pózát a sínek mellett, a távírómasina kerekei közt feltűnő zavart tekintetét, mikor kínos helyzetbe hozza Tapicka unokahúgának incselkedő mosolya.

Milos talán teljesen elveszett ember lenne, ha nem pont ebben a kisvárosi környezetben élne. Itt mindenki megérti, segíti, jó tanácsokkal látja el, igazán emberi magatartásokat látunk. A főnök és a vasúti elöljáró korholásaiban is mindig ott van a baráti jóakarat gesztusa. Az emberek közti szoros viszony, összetartozás legalább olyan fontos sajátos­sága ennek a kis állomásnak, mint a békés semmittevés. Annak ellenére van ez így, hogy nem kis ellentétek bontakoznak ki, s nem is csak a nőügyek miatt. Az idős állomásfőnök mintha nem is a jelenben élne, hanem a Monarchia világában, amikor még nem volt er­kölcsi fertő, nem paráználkodtak a templom szentélyében és az osztrák állomásfőnöki kanapén. A grófnő iránti alázatos hódolata, saját hivatali elöljárója parancsainak gon­dolkodás nélküli teljesítése mutatja, hogy az ő világában a felettes (az uralkodó) és az egyház most is a mérvadó. Elmérgelődik életének apró gondjaival, a körülötte tönkretett világ nem foglalkoztatja.

A vasúti felügyelő kollaboráns, a németek kiszolgálója. Ez lenne a filmben az egyetlen igazán negatív szerep. Menzel azzal a Vlastimil Brodskyval játszatja el, aki kifejezetten pozitív színésztípust képvisel, s így az általa megformált alak is emberi, szinte érthető lesz. Soha nem durva és erőszakos, Milost kedves barátomnak szólítja, a fiataloknak jóindulatúan magyarázza saját meggyőződését. Éppen ő hangsúlyozza, mondja ki az együvé tartozás fontosságát: „Szeretnünk kell egymást! Mert mind egy célért küzdünk. Igaz?"

De mi ez a cél? Mit jelent az új Európa, a világ meghódítása, a civilizáció megmentése? Úgy tűnik, ezt igazából maga a felügyelő sem tudja, feltett kérdésére pedig csak valami halk hümmögésféle a válasz. Ezek az egyszerű emberek talán nem olyan okosak, mint ő, mégis ösztönösen érzik hovatartozásukat. Nem beszélnek róla, de adandó alkalommal cselekszenek habozás nélkül. Számunkra természetes, hogy melyik oldalon van a he­lyük. A film pedig azért tudja elfogadtatni velünk az aktív ellenállásnak ezt a furcsán hősies példáját, mert nincs benne fölösleges pátosz, heroizmus. Ebben az idilli hétköz­napi világban éppen úgy helye van a partizánok segítésének, mint a szerelemnek. Vitat­hatatlan, hogy a mozdonyvezető, Tapicka, Novak úr, Viktória és Milos magatartása az erkölcsileg helyes. A sors úgy hozta, hogy Milosnak kellett mártírrá válnia, de a rendkí­vüli körülmények között is mindennapi ember maradt. Egy 28 éves fiatal rendező meg­alkotott egy saját kamasz hőst, számára az ellenállásnak ez a formája az elfogadható. Milos alakja egy világszemlélet jelképe lett, amely Menzel későbbi filmjeiben is meg­határozó.

Hrabal és Menzel nem tud meghatottság nélkül búcsút venni kamasz hősétől. A rette­netes erejű robbanás keltette szélvihar szinte elsodorja a peronra kitóduló embereket. Tapicka furcsa pózba görnyedő, kacagó alakja nyugtázza a sikeres akciót, de aztán a szélvihar elül, s a falióra ismét gyönyörűen üt. A békés idill, az időtlen szépség hangu­lata lopódzik a tragikus eseménybe. Az óraütések folyamatosan követik egymást, mi­közben a nevető Novak és Mása arcát látjuk, egészen a vége feliratig. A búcsú lírai hangjai ezek, már nem a valós időt mutató jelzések, ugyanakkor azt az érzést is sugallják, hogy a robbanás után visszatérhet az idill, de már egy tisztább, igazabb világ - Milos forgalmista-gyakornok nélkül.

A filmnek nagyszerű lezárása mindez, hiszen a könnyed hangulatból folyamatosan halad a feszültség fokozásával, a tempó gyorsításával a tragikus befejezésig, amely elgondol­kodtatva és kissé líraian oldja fel a feszültséget. A regény befejezése kiteljesíti a benne végig jelen levő rettenetet, s a hrabali félelmetes groteszk egyik legnagyszerűbb meg­nyilvánulása. A hideg, havas éjszakában a robbanószerkezet sikeres ledobása után Milos is lelövi a rá tüzelő németek egyikét, s a robbanásig eltelő percek a haldoklás, a halál szörnyű idejévé válnak. Itt sincs pátosz, heroizmus. Helyette vér, a halálba „menetelő", felesége után kiáltozó katona, akinek szívébe és szemébe lő Milos, hogy végre elcsende­sedjen, s aki éppen olyan ember volt, mint ő. És gyönyörű képek, elkalandozó gondola­tok, az égbolton ragyogó hold, a halott német és a haldokló cseh egymás mellett, és a mindezt félelmetesen nevetséges módon lezáró mondat Milos szájából: „Maradtatok volna otthon a seggeteken..." Ilyen vegyes, szinte megnevezhetetlen hangulatokat gyak­ran hoz létre Hrabal, de a film nem élhet ezen eszközökkel. Nagyszerű megoldásai, a film egész megformálása mégis a regénnyel egyenértékű adaptációvá teszik Hrabal és Menzel közös művét.

Kétségkívül jól működik az eredeti szöveg szétvágása és újbóli összerakása az időben egyenesen előrehaladó vonulattá. Menzel nem híve a bonyolult történetmesélésnek. A szerkesztésnek, atmoszférateremtésnek, szereplőválogatásnak viszont mestere már 28 évesen. Nagyszerű párhuzamos jelenetsorokat épít. Ismétlődő motívumokkal a film fi­noman egységes szövetét hozza létre. Ezek közül már több elemről volt szó, de említ­hetnénk a regényben még hangsúlyosabb lichthof szerepét, ahova kiabálva az állomás­főnök kiadja indulatait. A galambok fontosságát már a főcím előkészíti, mikor az esze­gető német katona morzsákat dob egy madárnak. A galamb az állomásfőnök hétköznapi idilljének fontos része, szinte apjukként szól az állatokhoz, ugyanakkor ők okozzák vég­zetét is, hiszen a galambszaros ruha miatt lesz megvalósíthatatlan élete legfőbb vágya, a vasúti felügyelővé való kinevezés. A fenékpecsételés jelenetét vetíti előre a szigorúan ellenőrzött szerelvényekről szóló irat hitelesítése, mikor Tapicka rálehel a megfelelő pe­csétre. A forgalmista és a távírászlány együttlétében ez a rálehelés erotikus töltésű lesz, s mikor az állomásra visszatérő Milos segítséget kér tőle, szintén egy pecsétre lehelve mondja, hogy bizonyos percekben minden nő könnyű. De ekkor már a pecsételés az erkölcstelenséggel egyenértékű a botrány miatt, ezért veszi ki a főnök Tapicka kezéből a pecsétet.

Tagoló szerepű ismétlődés a vasútállomás fentről vett látképe. Ez a beállítás a főcímben látható először, majd többször visszatér. Gyakoribb és fontosabb ilyen motívum az elsu­hanó vonatszerelvények képe. Ezek jelenítik meg mindazt, ami a világban történik, s ahogy átrobognak ezen a kis állomáson, érintetlenül hagyják annak békés világát. Az SS-szerelvény megjelenéséig ezek a vonatok legfeljebb akkor érdekesek, ha éppen Mása rajtuk a kalauz. Jelenethatárokat is többször jelölnek a vonatok, s a kamera szívesen és sokféleképpen mutatja a szerelvényeket. Elvégre bizonyos értelemben a vonat válik főszereplővé. Van, amikor teljes egészében látjuk a lenyűgöző, hatalmas gőzmozdonyt, máskor mozgásba lendülő kerekei sugározzák erejét. Jönnek-mennek teher- és személyszállító szerelvé­nyek, s érkezik a lőszerszállító szigorúan ellenőrzött vonat.

Az epizódok, jelenetek sora alig észrevehetően visz bennünket előbbre az időben. Ehhez a világhoz hozzátartozik kicsit az időtlenség érzése is. A regénybeli Milos asszociációi­ban a nagyanyjánál töltött gyerekkori szünidők is megjelennek. Tudjuk, hogy három hó­nappal ezelőtt vágta fel az ereit, most visszatér az állomásra, hogy újabb három hónapig szolgáljon. A regény expozíciójában ez a visszatérés a „holnapi nap", de az elbeszélés ettől a ponttól következetesen múlt időben folyik. A szöveget úgy kell felfognunk, mintha Milos a halál pillanatától emlékezne vissza életére, s ez különös lebegést ad a műnek.

A filmben Milos szolgálatának első napján reggel elindul az állomásra, s nem tudjuk, mennyi idő telik el haláláig. Nappalok, esték, éjszakák követetik egymást, a hideg, ha­vas idő virágzó tavaszra vált. Van, amikor nagyon szoros az összefüggés a jelenetek kö­zött, de az időnek igazán fontos szerepe csak a szabotázsakció kitervelésével lesz. Hol­nap reggel jön a lőszerszállító vonat - mondja a mozdonyvezető. Van tehát még egy éjszaka, mikor Milos férfivá válhat, másnap reggel aztán hőssé. Ebbe a nagyon rövid idő­be sűrűsödnek Milos életének legfontosabb eseményei: fogsága az SS-vonaton, a rob­bantási akcióba való bekapcsolódása, szüzességétől való megszabadulása, egész énjének megváltozása. S a film is mindössze 30 percre tömöríti a történéseket, idejének az utolsó egy­harmad részébe.

Valóban mesteri ez a szerkesztés, mint ahogy nem hivalkodóan, de nagyon célzatosan él a film a zene eszközeivel is. Természetesen a megfelelő alaphangulat aláfestése a fő sze­repe a kísérőzenének: harsány katonazene a főcím alatt, kissé érzelmes Mása alakjához fűződve; játékos az elsuhanó gyönyörű táj idilljét kiemelve. Van azonban ellenpontozó szerepe is: a hajtányon hátramenetben távozó vasúti elöljáró búcsúzását ugyanaz a dia­dalmas zene festi alá, mint érkezését, ráadásul ez a motívum szólal meg Viktória és Milos szerelmének beteljesülésekor. Bőven él a film a cselekményvilágon belüli, diegetikus hangi elemekkel is. A hangulat megteremtésében fontos a sokféle gépezet működésének hangja, a rádióból szóló búgó női énekhang, miközben az állomásfőnök udvarol, de rádióból szóló mesét hallgat Mása nagybátyja is a műteremben. Az igazán erős töltésű jelenetekben néha nincs zene, de ez egyáltalán nem csökkenti hatásukat! Ilyen a szállodai öngyilkossági jelenet vagy az éjszakai fenékstemplizés, ahol a szerke­zetek és az óra hangjai legalább olyan túlfűtött hangulatot teremtenek, mint bármilyen érzelmes kísérőzene.

A hagyományos történetmesélésnek és a film alaphangulatának megfelelően a kamera nem merülhet el mindenféle virtuóz játékokban, eszközeivel nem viheti a filmet a stilizáció felé. De ezek nem is hiányoznak, gyönyörűen megkomponált képeket, belső tereket, fényeket láthatunk. Tárgyak, emberi arcok és kezek közelképei teszik közvet­lenné a filmet, megmutatva őket őszintén, leplezetlenül. Találó, kifejező az embercso­portok ábrázolása is. Gyakran látunk egyszerre három szereplőt szimmetrikusan elren­dezve, vagy éppen mélységében komponált képet. Szó volt már olyan részekről, ahol a film a saját eszközeivel tökéletesen visszaadja a regény egy-egy motívumát. Ezek közé tartozik a halálközelség leírása, miután Milos felvágta az ereit, amit a film a kőműves cselekedetébe tud sűríteni. A regény szövegének ez a része így végződik: „... kiemelt a vízből, mint egy piros halat, amelynek a csuklójából vörös uszonyok nőttek ki. Ráhajtottam a fejem a zubbonyára, és hallottam, ahogy az arcom a meszet oltja rajta, és annak a mésznek az illata volt az utolsó, amiről még tudtam." (15) A filmen az éppen elkészült szűk nyíláson belát a kőműves a fürdőszobába, tétovázás nélkül betöri a zárt ajtót, s máris hozza ki ölében az ájult fiút. Csuklóján vértől átitatott kötés, de sokkal fontosabb az a mozdulat, ahogy a kőműves tartja, ahogy ránéz. Jogos Dániel Ferencnek az a meglátása, hogy ez az „á la Piéta" (16) elsősegélynyújtás tökéletes filmre váltása Hrabal szövegének, melyben egyéb­ként egy másik helyen Milos az óriási öreg kőművest Istennel azonosítja! (17)

 

Az már kizárólag a film leleménye, hogy a lépcsőn leérő és egy drapéria mögött eltűnő alakokról a kamera a falon lógó plakátra vált, melyen egy város sziluettje fölé nyúló karmos kéz van, rajta sarló és kalapács. Itt van tehát együtt pár pillanatba sűrítve Milos személyes tragédiája és a kor, melyben ő nem hajlandó a Német Birodalom új világáért harcolni, inkább szerelmi bánatában felvágja az ereit.

 


5. Hrabal-adaptációk a Szigorúan ellenőrzött vonatok után

Hrabal és Menzel egymásra találása, barátsága, alkotói kapcsolata és műveik sikere magában hordozta további közös munkák lehetőségét. A csehszlovák új film természetellenesen meredek ívben hanyatló idején még létrejö­hetett Hrabal Poldi kohós elbeszéléseiből a Pacsirták cérnaszálon (1969). A filmet be­tiltották, 20 évig „pihent". Az 1989-es forradalom után viszont rövidesen már a magyar nézők is láthatták, s 1990-ben a berlini filmfesztiválon Arany Medve díjat kapott. A film az ötvenes években játszódik, politikailag nagyon exponált korban, helyszíne egy ócskavastelep! Menzel határozottan állítja, hogy ez sem politizáló film, hasonlóan többi alkotásához, de a hivatalos kultúrpolitika másképp látta.

 

1980-ban készült el a Sörgyári capriccio. Hrabal még 1970-ben, a csendes kerskói erdő magányában írta meg regényét. (Eredeti címe Postriziny, magyarul „megrövidítettek", s csak 1976-ban jelent meg.) Hosszan tartó depresszió időszaka volt ez az író életében, mégis ekkor írta legidillibb könyvét a szép és pajkos fiatalasszonyról, saját anyjáról. Mottója az ismert Flaubert-idézet: „Bovaryné én vagyok". Hrabal fiatalasszonnyá válto­zik, ahogy majd később önéletrajzi trilógiáját is feleségével mondatja el. Menzelnek ez már a negyedik Hrabal-adaptációja volt. A hosszú szünet ellenére kapcsolatuk nem szakadt meg, s ismét együtt készítették a forgatókönyvet. A kicsit nosztalgikus, lí­rai hangvételű film egy idilli világot állít elénk. Menzel ismét elutasítja az „elemi, ronda realizmust, nem akarja fotószerűen ábrázolni a valóságot. A szépség, a derű, a megbocsátó szeretet, a tradicionális értékek felmutatása ez a film. Az 1920-as évek huszonéves fiatal házasai, a még gyermektelen szülők egy bájos kisvárosban élik felhőtlen életüket, ahol boldogságukat legfeljebb Pepin bácsi hosszúra nyúló vendégeskedése és Mariska bohóságai zavarják meg. A modern idők vívmányai és a felbomlott Monarchia világa ütközik sajátos módon. Pepin bácsi figurájának bumfordisága sokszor mély bölcsességet takar, bár a nevettető vígjátéki helyzetek szinte mind hozzá kötődnek. A címben sze­replő megrövidítési akciók során is csak benne merül fel némi kétely, hátha a gondolat is megrövidül. Mariska, a fiatalasszony - Magda Vásáryová alakítja - Menzel talán legemlékezetesebb nőalakja. A szépség, a fiatalság, az örök derű megtestesítője, de nem hi­ányzik belőle a pajkosság, játékosság, a veszély keresése sem. Az egész kisváros férfi­társadalmát az ujja - vagy talán inkább a haja - köré csavarja ártatlan kacérságával. En­nek a kisvárosnak a derűjét dúlja fel a modernizálás, mindennek a megrövidítése, ami­nek áldozata lesz Mariska gyönyörű haja is.

Menzel állandó operatőre, Jaromir Sofr most is döntően járul hozzá a film stílusának, képi világának megteremtéséhez. Kamerájának az „észrevehetetlenség" a legfőbb eré­nye. Ennek a filmnek a derűje, ragyogása az ő találmányának, az elővilágított negatív­nak köszönhető leginkább.

A Sörgyári capriccio nosztalgikus idillje talán túl messze került az új hullám komorabb, érdesebb hangjaitól, talán egyfajta kivonulás filmje, mégis sokat megőriz az akkor meg­fogalmazott eseményekből, és Menzel pályájának szerves része. Ugyanez mondható el az 1982-es Hóvirágünnepről is. Hrabal A hóvirágok ünnepségei című elbeszéléskötete 1978-ban jelent meg. Ebből választotta filmje alapjául Menzel A lakoma című történetet, a többiből csak válogatott, ötleteket merített. A Hóvirágünnep­ből például a bakkecskéit elefántcsont színű luxusautóban szállító Limán úr alakját, a Holdvilágos éjjelből a kerskói erdőben éberen őrködő rendőrt, a Jumbóból az Erdészlak kocsmai világát.

A filmről készült beszélgetésben az író ezt a sokatmondó reklámszöveget ajánlotta: „Nagy gyermekek játékai". (18) A szereplők tehát olyan emberek, akik játszadozó gyerekek maradtak. Nem a régi idők meséje ez, mint a Sörgyári capriccio, hanem a jelen balladája, tragikus vígjáték. Hrabal szerint a filmben fontosabb lett a humor, mint az irónia, mégsem hiányoznak a tragikus színek. Sebző humoreszk, élesen vágott riport a jelenről - ahogy Hrabal fogalmaz a fent említett beszélgetésben. A forgatókönyv megírása ismét közös munka volt.

A sebesülten menekülő vaddisznó kergetése és leterítése, a vadásztársaságok közti vita és megbékélés, a közös lakoma adják a cselekmény fő szá­lát. Tragikus halál is történik, de Menzel fontosabbnak tartja a néző megnevettetését szellemes poénjaival. Ebben a vidéki, falusi világban, az itteni közösségben sem lehet minden tökéletes. Az élet mégis lehet elviselhető, derűs, emberi léptékű. Férfiak és nők indulataikkal, szenvedélyeikkel együtt ezért mégis meg tudnak maradni egymás mellett. A néző is kineveti gyarlóságaikat, esendőségüket, mégsem tudja megértés, nosztalgia, az idill utáni vágy nélkül nézni a filmet.

Menzel 1968 után készült munkáiban a cseh falu, a vidék fontos helyszínné vált. A Ma­gány az erdőszélen, a Hóvirágünnep, majd Az én kis falum mutatja, hogy világunkban ezek az őszinte, természetes közösségek jelenthetik a valódi értékeket, eze­ket meg kell óvni és szeretni mindenekelőtt, ahogy Hrabal és Menzel. Ez a szeretet teszi a Hóvirágünnep alaphangulatát líraian érzelmessé, visszaszorítva a groteszk elemeket az egyes jelenetekbe.

Hrabal és Menzel világának egyik kapcsolódási pontja ez a tevékeny szeretet. Az ebből fakadó alkotások nem lehetnek korszerűtlenek ma sem. Képesek megérinteni a nézőt, látszólagos „eszköztelenségükkel" nevetést, szomorúságot, gondolatokat egyszerre vará­zsolva a könyv lapjaira és a vászonra. Az író és a rendező közös munkájára többé nem kerülhet sor Hrabal halála után. Remél­hetjük talán, hogy a hrabali szövegek varázsának Menzel nem tud ellenállni, s újabb impresszióit filmbe fogalmazza.

Még Hrabal életében, 1994-ben Prágában a Túlságosan zajos magányból filmet kezdett forgatni Vera Cais francia rendezőnő Philippe Noiret-vel a főszerepben. Ez már az öreg író növekvő ismertségének és elismertségének időszaka volt. Számos díjat, kitüntetést kapott, s 1991-ben megkezdték összegyűjtött műveinek kiadását 19 kötetben.

Az 1968 és 1989 közti korszak lezárulása új feltételeket teremtett íróknak, rendezőknek egyaránt. A 60-as évek cseh új hullámának új generációi nőttek fel, Európa és az európai nemzeti kultúrák nagy változásokon mentek/mennek keresztül, mint ahogy a filmművé­szet is.

Jiri Menzel összegyűjtött írásainak köteteiben még 1997-ben és 1998-ban is azt vallja, hogy a hazugság nélkül megörvendeztető film az igazi. Ami olyan, mint egy jó barát. Kellő alázattal, a nézőt tisztelve, megfelelő szakmai tudással lehet csak filmet csinálni. „A közönséges giccs és a művészfilm között az ösvény nem szűk, csak veszélyes, s ezért aránylag kevesen használják" (19) - írja. A tisztességes mulattatók - Fellini, Chaplin - az ő kedvelt rendezői, mert a jó mulatságban „mindig észrevétlenül el van rejtve a tudás magja ... Amit mosolyogva mondanak el nekünk, az örökre ott marad a szívünkbe va­salva." (20) Sok néző várja az ilyen filmeket, s azokat az írásokat, melyek megihlethetik a rendezőket.

 

Jegyzetek:

[1] Galina Kopanevova: Egy óra Milos Formannal. In Zalán Vince (válogatta és szerkesztette): Tavasz és nyár között. Budapest Film - Héttorony Könyvkiadó, 1990. 55.

[2] Milos Forman: Forduló. Filmvilág, 1994/11. 38

[3] Ardai Zoltán: A macska nyolc éve. In Tavasz és nyár között, 14.

[4] Bíró Yvette: A gondolat poézise. In Tavasz és nyár között, 145.

[5] A Némec-idézetek forrása: Varga György: A nonkonformizmus lova. In Tavasz és nyár között, 156.

[6] Idézi Bojtár Endre a Skizofrén evangélium utószavában. Kalligram, 1996. 432.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Mónika Zgustová: Fanyar gyümölcsök édenkertjében.  Budapest, Európa, 1988. 163.

[10] J. Menzel: Hát, nem tudom ...  Második kiadás. Kalligram, 1998. 36.

[11] Hegyi Gyula: Jiri Menzel. Múzsák Kiadó, 1980. 105.

[12] Premier plán - A csehszlovák „új film".  Filmkultúra, 1967/3. 59.

[13] Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok. Ford. Zádor András. In Uő: Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Kriterion, 1987. 121.

[14] Uo. 14.

[15] Uo. 84.

[16] Dániel Ferenc: Vonatok jönnek-mennek. Filmvilág, 1988/11.

[17] Hrabal: i. m. 104.

[18] A hóvirágok ünnepségei - Beszélgetés Bohumil Hraballal. Filmkultúra, 1984/4. 104.

[19] J. Menzel: Hát, nem tudom ...  Kalligram, 1997. 75.

[20] J. Menzel: Hát, nem tudom ... Második kiadás. Kalligram, 1998.  9.

 



 
Partnerünk
Advertisement
?>