(1996-től: a műfaji útkeresés és egy új generáció színrelépésének időszaka) A legutóbbi periódus adaptációközpontú filmtörténetéről nemcsak azért nehéz bármit is mondani, mivel túl közeli, napjainkban is formálódó, lezáratlan folyamatról van szó, hanem némi túlzással azért is, mert nincs mit. A kilencvenes évek végén forgatott jelentős adaptációk az előző korszakból következnek (Szenvedély, Werckmeister harmóniák), illetve egy-egy életmű belső logikája diktálja őket (Janisch Attila: Hosszú alkony, 1997 – Schirley Jackson: Az autóbusz). Az ezredfordulón induló fiatal generáció tagjai (Mundruczó Kornél, Török Ferenc, Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Fliegauf Benedek) eddig még egyetlen adaptációt sem forgattak – ezzel, továbbá az „így jöttem”-tematikával és személyes, szerzői látásmódjuk hangsúlyozásával a hatvanas évek új hullámos nemzedékére emlékeztetnek. Jelen sorok írásakor, 2005-ben mégis alkalmunk nyílhatna a magyar film és irodalom kapcsolatának újabb fontos pillanatáról megemlékezni. Az első Nobel-díjas írónk, Kertész Imre Sorstalanság című regényéből Koltai Lajos rendezésében készült film viszont, a műtől merőben idegen módon, a konvencionális, műfaji jellegű, reprezentatív megfilmesítések sorát szaporítja, így nem tartozik a formai szempontból filmtörténeti jelentőségű adaptációk közé – s mint ilyen, jelen bevezetés tárgyához sem.

Filmolvasó katalógus

A filmtörténeti korszakokban jelentős szerepet játszó adaptációk áttekintését követően kísérletet teszek az anyag átfogó rendszerezésére. Az adaptációk teljes korpuszát figyelembe véve elsőként nem szabad elfeledkeznünk a vizsgálati szempontunkból kieső, kanonizált irodalomtörténeti értékű művek, krimik, kaland- és ifjúsági regények, gyermekkönyvek, operett- és operalibrettók, musicalek stb. alapján készült, továbbá a kortárs műveket konvencionális eszközkel feldolgozó nagyszámú és alapvetően műfaji karakterű filmekről. A második csoportba tartozó alkotások (a fenti áttekintésben szereplő többsége) noha irodalmi mű nyomán készülnek, mégis erőteljesen magukon viselik a személyes rendezői látásmód nyomait, ezért – vállalva, sőt határozottan kiemelve a fogalomhasználatban rejlő ellentmondást – szerzői adaptációknak nevezem őket. S végül a jóval kevesebb filmet számláló harmadik csoportba a szerzői látásmód hangsúlyozása mellett a műfaji és stiláris konvenciókon is túllépő, a nyelvi és szemléleti megújulás radikális gesztusával élő avantgárd művek kerülnek (az avantgárd fogalmának nem történeti, hanem leíró értelemében).

A három adaptációs kategória – műfaji, szerzői és avantgárd – párhuzamba állítható a filmtörténet három átfogó stíluskorszakával: klasszikus, modern, posztmodern. Mivel azonban munkám során nem az adaptációk tükrében megfogalmazódó korszakleírásra törekszem – hiszen ez igencsak aránytalan mintavételt jelentene –, hanem az adaptációk elemzésének segítségével az egyes filmtörténeti korszakok jellemzését próbálom kiegészíteni és gazdagítani, szerencsésebbnek tartom az egyes művekhez jobban kötődő fogalmak használatát.

A filmek besorolása ugyanakkor nemcsak immanens esztétikai karakterükből, hanem filmtörténeti pozíciójukból is következik. Vagyis egy film, amely mondjuk 1958-ban szerzőinek minősül, 1965-ös évszámmal már talán egyáltalán nem volna annak tekinthető (ilyen az 1954–1962 közötti átmeneti korszak szinte valamennyi szerzőinek minősülő adaptációja). A szerzői adaptációk körébe sorolom továbbá azokat a filmeket, amelyek konvencionális nyelvhasználatuk ellenére egy-egy stílusirányzat és/vagy tematika iránymutató darabjai közé tartoznak. Hangsúlyozni szeretném, hogy a szerzői kategória nem értékszempontú. Így például Ranódy László kiváló adaptációi klasszikus művekből, hagyományos eszközökkel készültek, s nem váltak stílus- vagy korszak-meghatározóvá, így helyük a műfaji kategóriában van, ez azonban mit sem von le a Pacsirta vagy Árvácska értékéből. Makk Károly adaptációi elsősorban egy-egy korszakon belüli súlyuktól függően kerülnek műfaji vagy szerzői kategóriába, míg Fábri Zoltán esetében ezen túlmenően az egyes filmek karakterét is figyelembe veszem (ebből következően például az Utószezon és a Plusz-mínusz egy nap szerzői, A Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr! és a Hangyaboly műfaji adaptáció). Mindezzel együtt az ilyenfajta, az áttekintést megkönnyítő rendszerezés szükségszerűen tartalmaz vitatható besorolásokat, nem beszélve magának az adaptáció fogalmi határának korábban jelzett bizonytalanságairól. Mindezek a „durvaságok” azonban reményem szerint az elemzések során finomodni fognak.

A mellékelt táblázat éves bontásban tartalmazza az adaptációkat (az áttekinthetőség kedvéért itt csak a címüket tüntetem fel). Az évszámot követően jelzem a megfilmesítések éves termésen belüli arányát, majd három oszlopba rendezve – műfaji, szerzői, avantgárd – következnek az egyes filmek.