„Mindíg,
mindig is hazavágytam."

(Pilinszky János: Egy szép napon)

Perovics Zoltán (Pero) radikális (ön)iróniával a Metanoia Lomtár címet adta gyűjteményes kiállításának, mely színházi tárgyait, kellékeit, díszleteit, installációit mutatta be a Reök Palota pincéjében. Az alcím pedig: overunderground szintén ironikusnak tekinthető, hiszen bármi is az, ami túlmegy itt az underground művészet állapotán, mégis a pincében kapott helyet, nem pedig az elegáns emeleti kiállítótermek valamelyikében. A pince csupasz betonja, a vakablakok környékén málló vakolat, a helyenként penészes falak, az alacsony mennyezet közelében körben futó gáz- és villamosvezeték-csövek - ha úgy tetszik - teljesen adekvát vizuális környezetet biztosítottak egy fiktív, „eljátszott" lomtárnak. A Palota kiállítótereinek ez a kettőssége (fönt a kanonizált, sokakat vonzó művészet, lent pedig az ún. „kísérleti" alkotások) voltaképpen tökéletes helyszín ahhoz, hogy fölvethessük - alkotók és nézők egyaránt - a kortárs művészettel kapcsolatos összes elméleti kérdésünket és gyakorlati problémánkat.

Mindenesetre akár maga választotta, akár mások döntöttek a helyszínről, Pero nagyszerű dramaturgiai érzékkel játszott rá erre a kettősségre, a Palota különleges szellemére. Mint hírlik, a megnyitó is igazi színházi pillanat volt, Jeles András ahelyett, hogy beszédet mondott volna, Simone Weil-idézetet írt föl egy fekete iskolai táblára, fehér krétavonalakból hurkolt Ariadné-fonalat: „A szépség labirintus. Sokan indulnak benne, de félúton elfáradnak. Egyesek azonban elég erősek, és eljutnak az útvesztő közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor kijönnek a labirintusból, és megállva bejáratában, az arra menőket szelíden befelé tessékelik."

Amikor először néztem meg a kiállítást, egy fiú, aki nagyon elégedetlen volt a látottakkal, végig hangosan szellemeskedett a barátnőjének, kifelé menet fölvette a krétát, hogy ő is alkosson valamit a táblára. Kértem, ne firkálja össze. Nem firkálom össze, mondta, majd bizonytalan, gyerekes betűkkel fölírta: de mit akart ezzel az ürge? Bármennyire fölidegesített, el kellett ismernem magamban, hogy a fiatal és intoleráns múzeumlátogató mégis a lényegre tapintott: mit akarunk ezzel, mit akar ez a művészet, amely saját alkotásait lomnak nevezi, a kiállítást lomtárnak, vagyis olyan tárgyak halmazának, amelyeknek már nem vesszük semmi hasznát, de valamilyen okból még nem akarunk megszabadulni tőlük véglegesen. Másodszorra aztán, amikor a zárás előtt egy nappal mentem, nem akadt társaságom, sőt, még a lenti folyosók is sötétek voltak, nem is találtam a terem bejáratát, mintha tényleg labirintusba kerültem volna, vissza kellett fordulnom szólni, hogy kapcsolják föl a villanyt. A fiú föliratát addigra már letörölték, egyedül maradtam egy elhagyatott világban (soha intimebb közelségben egy kiállítás tárgyaival!), nyugodtan nézelődhettem, jegyzetelhettem, rajzolgathattam, gondolom, a biztonsági kamerák azért figyeltek... Talán ez a csend és háborítatlanság is kellett, hogy meglássam, amit előszörre nem sikerült: a tárgyak, díszletek, installációk belső, kristályos rendjét. A szobrászatot, a színház nélkül, önállóan is érvényes tiszta képzőművészetet, amely megállná a helyét a világ bármely kiállítótermében.

Pero színházában a kellékek és díszletek kezdettől fogva egyenrangú szereplői az előadásoknak, a tárgyak közös létrehozása a próbafolyamat részét is képezte-képezi. Most így együtt látva több év munkájának termését, elmeditálva az általuk szervezett térben, mind egyértelműbbé vált: a színházi kontextusukból kikerült, szoborrá „fagyott" alkotások magukba sűrítve használatuk minden mozzanatát őrzik az előadások emlékeit, de gyűjteményük immár egy másfajta megközelítést is előhív, új asszociációkra is lehetőséget ad. Danilo Kiš barátjának, a Mediala nevű belgrádi művész-csoport meghatározó alakjának, Leonid Šejkának a képei és festészeti elmélete jutott először eszembe, a híres Lerakat mint szimbólum és esztétikai koncepció. Šejka az ötvenes évek végén a művészetből való emigrálással kísérletezett, olyan területre próbált kivonulni, melyben haszontalan tevékenysége, vagyis a festészet rátalálhatott a maga tökéletes megtestesülésére. A város külterületeinek szeméttelepe, szemétdombja lett ez a tér, ahol olyan tárgyak találkoznak, melyek elvesztették funkciójukat, kiestek a Város oksági rendszeréből függetlenül attól, hogy teljesen elhasználódtak-e, vagy éppen csak lecserélték őket, lemondtak róluk, bár még működőképesek voltak. Šejka fundamentális kapcsolatot fedezett fel a kortárs művészet és a szeméttelep között, elkezdte regisztrálni és osztályozni a szemétdomb tárgyait, hogy ezáltal haladja meg, és győzze le a Káoszt, és találjon kiutat mind a gazdagok nappaliját díszítő dekoratív, mind pedig a múzeumok temetőjében porosodó kiüresedett festészetből. Azáltal, hogy a tárgyak megszabadultak funkciójuktól, és a szeméttelepen már csak puszta, semmibe tartó létezésükkel fordultak a csillagok felé, Šejka számára a szemétdomb egyúttal a tiszta játék terévé is lett, mint számtalan lehetőség labirintusa, az összes forma sokszínű egyvelege, a sehova se vezető utak végtelen gubanca. Festményein a szemétdomb tárgyai a „transiit classificando" művelete után a régi flamand mesterek műveit idéző különös, mély belső ragyogásban jelennek meg. A Mediala másik tagja, Miro Glavurtić így értelmezte a Lerakatot mint a Mediala központi motívumát: „A szemétdomb, akárcsak az entrópia elve, az ad absurdum redukció, a nivelláció, a nihilizáció, a végső destrukció princípiuma és a végső káosz. A pokol a lelkek szeméttelepe. (...) A borzalmon, a szemétdombon, a pocsolyán, a mocsáron, az izmusok ürülékén át meg kell találni az utakat az integrális művészet felé. Belépni a Vár termeibe, kijutni a Labirintusból. Felfedezni az integrális világot, odahagyni a Szeméttelepet, összpontosítani, a metanoia valamely új módján átváltozni - ezt, feltételesen, iniciációnak nevezhetnénk, melynek azonban semmi köze sincs az európai álspiritualizmushoz és a hamis misztikához." Šejka „új objektivizmusa" felszabadítja a tárgyat, ahogy maga írta: „Ez a tárgy azért van elém helyezve, hogy énbennem képződjék meg szabadsággal telítve, mint ami valóban létezik a maga valódi jelentésében. A tárgy passzív, mivel el van távolítva róla a héj, én pedig olyan akcióval közelítem meg, mely nincs ellentmondásban valódi lényével. Ám a tárgyon elvégzett cselekmény megváltoztatja magát a tárgyat, ahogy a deszka is elreped, ha szöget ütnek belé. A cselekmény így hurkolódik, visszaverődve a tárgyról, mely szüntelenül változik, egy külön életté transzformálódva."

Perovics Zoltán tárgyai is ekképpen kezdenek külön életet élni a kiállítás akciójában megszabadulva kellék-voltuktól, eloldódva a színházi világtól, mely létrehozta őket. A mobilok (parányi vécécsészék, a kis, faágnyelű kalapács, a vécépapír-emberkék stb.) mozgása megállt, a színpadi világítás, a hangeffektusok megszűntek, a tárgyakról „el van távolítva a héj", a burok, mely értelmet adott nekik. A tárgyak most CSAK VANNAK, és talán másfajta történetet hívnak elő a látogatóban, mint amelyhez megalkották őket.

Miután minden látnivalót regisztráltam a jegyzetfüzetembe, leültem az egyik kis sámlira a nagy Fekete Doboz előtt, és csak figyeltem a különös társulatot: a bejáratnál álló táblát a Weil-idézettel, rajta vállfa, fehér vászonzacskó, bőrönd és csomagolópapír, mintha valaki örökké érkezne vagy örökké indulóban lenne. A tábla mellett vékony fémlábak tartotta nagy pléhtölcsér, metszetében üveglap, mely alulról kap világítást. Pero előadásain is ilyen kis, rejtett fényforrások ellenpontozzák a fémből, bádogból készült absztrakt mértani testek, gúlák, kúpok, kockák, téglák hidegségét, merevségét. A felülről jövő fény viszont bármilyen teret egy elhagyott gyárudvarhoz hasonlatossá tud változtatni, egyszerre magányossá és fenyegetővé, mint annak a kis installációnak az esetében is, mely a terem középső tengelyében kapott helyet: miniatűr kis fa-budi, mellette a helyes méretarányhoz képest legalább hatszorosára nagyított lámpaoszlop, vagyis inkább abszurd állvány kerékkel, tekerővel és szíjáttéttel, amely egyformán emlékeztet kézi áramfejlesztőre és légoltalmi szirénára. Ami Šejkának a szeméttelep, az Perónak az ipari táj, a gyártelep. (Tekintve, hogy szerszámkészítőnek tanult, szakértelme a fémhez, a gyártási technológiákhoz nem meglepő.) Mintha Pero pléhszobrászata, amely a Gyárat, valamint a tudományos-technikai civilizáció egyéb rekvizitumait, a terepasztalt, a laboratóriumot, az erőművet és az általuk létrehozott háborús masinériát modellezi, épp az ipari anyag által próbálná legyőzni azt. Az iparteleppel párhuzamosan (akárcsak Sejka képeinek átlós négyzete, a Quartur) Perónál megjelenik a nagy Fekete Doboz projektje, amely első közelítésben maga a színházi tér, a nézőteret és színpadot egyaránt magába foglaló kisebb szobányi háromdimenziós keret. (Az egyik szép fényképen a Műcsarnokban a színpadot és nézőteret vasrudakból összeépítő munkások összhangban a tartószerkezet ritmikus formáival mintha balettoznának.) A Fekete Doboz a Metanoia legutóbbi, a szegedi Régi Zsinagóga történetét földolgozó előadásának díszletében is központi szerepet kap, ez a lélegzetelállító, félelmetesen gyönyörű installáció a REÖK Palota megnyitásakor is látható volt a Kortárs Szegediek Kiállításához kapcsolódóan egy külön szobában. Kis faülőkék, sámlik helyezkednek el a Fekete Doboz előtt, mely ezúttal bábszínházra emlékeztet, mellettük szerszámosládában fakalapácsok, de nyelük nem a szokásos simára esztergált szerszámnyél, hanem megmunkálatlan göcsörtös faág. Egy ilyen fakalapács-szerű mobil járt föl-le a Fekete Doboz hátulról megvilágított ablakában, szabályos időközönként ütve, mint a metronóm. Az egyszerű, elemi, ősi eszköz a Fekete Dobozban az Idő személytelen gépezeteként végezte cél- és értelem nélküli munkáját, elválasztva az emberi kéztől, az emberi test ritmusától. A Fekete Doboz tetején deszka, fehér vászon, rajta 4 fekete pörgekalap.

A mélypont ünnepélye ez - mondhatnánk Pilinszkyvel, s a Metanoia Lomtár mindinkább átlényegül a szemünk előtt, megtörténik a Lomtár metanoiája. A végsőkig redukált formák, a leghétköznapibb, legközönségesebb anyagok (bádog, fa, géz, vécépapír, zsákvászon, kenderkötél, üveg, homok), a kortalanná egyszerűsödő jelmezek (kitaposott cipők, katonakabát, fehér orvosi köpeny), a használati tárgyak mint ready made-ek (vécépumpa, partvis, fakanál, befőttesüveg, csákány, régi fémradiátor) - mintha Pilinszky költészete testesült volna meg helyenként a tárgy-metaforákban: a szalma közt kidöntött pléhedény, mázsás cipő, többtonnás kiskabát, Vasgolyó, alvó szegek a jéghideg homokban...

Mindíg az elhányt bádogkanalat,

a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,

remélve, hogy egy szép napon

elönt a sírás, visszafogad szeliden

a régi udvar, otthonunk

borostyán csöndje, susogása.

Pero pléhből komponált „lim-lom tájaiban", megnyújtott lábú bádoghokedlijeiben, vaskerekeken guruló pléhbabakocsijában, tyúkketreceiben is ott rejlik a Pilinszky-vers „ellentétes párhuzama", „egyenes labirintusa", az emberi egzisztencia drámai ambivalenciája, az otthonnak és a kifosztottságnak ez a paradox egymásra vonatkozása. Minden objektumában van valami, ami idegen és fenyegető, és valami, ami torokszorítóan otthonos. Szenvedő tárgyakat alkot, eltúlzott ipari formák árnyékéban didergő homokpadot, kiszáradt mohával, üveggúlában WC-papírból gyártott összetört emberi marionett-bábut, vékony vasrudakból trapézt, kifeszített gézcsíkokkal, a táj-maketteket bádogtálcára helyezi, a tálca alá vékony vaslábakat hegeszt, azokra görgőket szerel, ezáltal minden könnyen mozdítható lesz, billenékeny és törékeny, mégis pszichikailag tonnás súlyú, brutális, mint a bádogvályú vagy -bölcső fölé magasodó gépfegyverállás.

A Metanoia díszletei egy ideig az egykori orosz laktanya pusztuló épületében kaptak helyet. A kiállítóterem falán fotósorozat látható Tárgyak mentése a Metanoia Lomtárban címmel. A sötét tónusú fekete-fehér képeken a beázott terem, akár Tarkovszkij Szobája a Zónában, már-már misztikus. Technikai körülményeit tekintve szegény, otthontalan színház a Metanoia, sok gonddal és küszködéssel, állandó játszóhely, raktár, állandó társulat nélkül, egy olyan közegben, amely nem is igen vesz róla tudomást. Éppen ezért a REÖK és a Metanoia találkozása számomra mindenképpen az utóbbi idők legfontosabb és legígéretesebb kulturális eseménye, és a remény csírája, hogy Perovics Zoltán, aki eredeti, karizmatikus és európai viszonylatban is kiemelkedőt alkotó művész egy szép napon szellemi otthonára is találhat lakóhelyén, a Városban. Ahogy én, a nézője, szellemi otthonomra találtam a tárgyai között.

Metanoia Lomtár (overunderground) REÖK Palota, Szeged, 2007. november 9 - december 23.

A fotókat Tóth Balázs Zoltán készítette.