A vizuális kultúra
elmélete és története
A vizuális kultúrával foglalkozó
diszciplína egyrészt egy olyan viszonylag új tudományterületnek
számít, amely a vizuális reprezentációk kulturális beágyazódásának
újszerű megközelítésmódjait hozta forgalomba, másrészt nyilván
sok esetben inkább hangsúlyáttevődésekről van szó, amennyiben
a klasszikusnak számító művészettörténet, ikonológia, valamint
olyan újabb vizsgálódások, mint a filmelmélet, a médiumelméletek,
a kritikai elméletek stb. elméleti belátásaiból (is) építkezik.
Teatralitás, performansz,
performativitás
A színház a különböző
kortárs elméleti diskurzusok központi fogalmaként túlnőtt a színházi
keretek közötti vizsgálódás területén. A teatralitás teóriája
a nézés, a nézettség állapotát mint alapvető emberi viselkedési
mintát vizsgálja a színházon kívüli interperszonális kapcsolatokban.
A performansz elmélete a „tiszta cselekvés" - mint a nyelvi
kifejezésnél közvetlenebb kifejezési forma - jellegzetességeit
kutatja a kőszínház melletti egyéb művészeti (és a művészet
határait feszegető) területeken. A performativitás a nyelv színháziasságát,
a jelölőműködés nem-tapasztalati tett-erejét vizsgálja minden
emberi megnyilatkozásban a legmesszebb kerülve a színház konkrét
tapasztalati terétől.
Performancia-kutatások
A színháztudomány, az antropológia,
az irodalomelmélet és a szociológia határmezsgyéjén mozgó
performancia-kutatás (Performance Studies) szempontjából a színháziasság
és a játék jellemzői nem szorítkoznak a professzionális előadók
által színpadon vagy más játéktérben bemutatott előadásokra,
hanem kiterjeszthetők a társadalmi jelenségek széles skálájára
a sporteseményektől és a táncelőadásoktól kezdve a tudományos
világ performatív megnyilvánulásain keresztül a gyógyításig,
a vallás gyakorlásáig vagy éppen a pop-koncertekig. A játék, a
színháziasság és a performancia - Shakespeare Globe színháza
mottójának szellemében („Színház az egész világ") - ebben
az értelmezésben a kultúra egészét áthatja, ezáltal olyan kérdésfeltevéseknek
nyitva meg az utat, amelyek a színháziasságnak, a performanciának
a társadalomban betöltött központi szerepét vizsgálják. Hogyan
illeszkedik egy adott performancia tágabb társadalmi, tudományos,
világnézeti diskurzusokba? Hogyan képes azokat létrehozni, fenntartani,
kommentálni vagy megkérdőjelezni? A performancia kutatásával foglalkozó
tematikus számunkba olyan cikkeket várunk, amelyek szűkebb vagy tágabb
értelemben vett előadásokat, színpadi vagy színpadon kívüli játékokat
sajátos episztemológiai, kulturális, ideológiai modellekkel való
kölcsönhatásukban tárgyalják.
Film
és képregény
Noha a képregény magyar elnevezésében
az irodalommal, textualitással való rokonságot hangsúlyozza,
a vele egy időben született film kölcsönhatásában tárgyalható
a legtermékenyebben. A képregény szekvencialitása a film formanyelvének
kibontása, a láthatóvá tett vágás. Vagyis a képregény egyfelől
a film szintaktikájának, hatásmechanizmusának az esszenciális kivonata,
másrészről nagyon is különbözik attól (például a keretezés
szabadságában). Vagyis a képregény nem pusztán előtanulmány a
filmhez, hanem sokkal inkább olyan kontrollmédium, mely a filmolvasás
és filmkészítés alternatív formáit tárolja. A képregény intermediális
tapasztalata arra hívja fel a figyelmet a filmmel kapcsolatban, hogy
nem létezik a kép eredendő tiszta originalitása, a tiszta médium
elképzelése fikció.
|
