menu
 
Hertlik Balázs: Freddy Krüger - a slasher ikonja
A Rémálom az Elm utcában műfaji elemzése
jegyzetek irodalomjegyzék képek szerző linkek nyomtatás

 

Craven tréfája remekül sikerült, hiszen egy jegyért, ami a Rémálomra szólt, nem egy filmet, hanem egy tényleges rémálmot lehetett kapni. Mindezt a rendező két fogással érte el. Az egyik az, hogy noha erősen szürreális hangulatot áraszt, az álmok képi világa valójában egyetlen olyan elemet sem tartalmaz, amely ne a hétköznapi valóságból származna –  gondoljunk csak az iskola alagsorában játszódó epizódokra (érdemes megjegyezni, hogy a börtöncella rácsain való átsétálás kivételével tulajdonképpen nincs szigorú értelemben vett technikai trükk a filmben). A másik pedig a film lezáró jelenete, mely eléggé egyértelművé teszi, hogy még mindig az álmok világában járunk.

Noha ez már komoly előrelépés volt a zsáner korábbi darabjaihoz képest, Craven még egy vitális újítással erősítette filmjét, ami nem más, mint Freddy figurája. A korábbi mészárosokkal ellentétben két lényeges dolog emeli ki őt a sorból: egyrészt, hogy megszólalt, másrészt, hogy nem viselt maszkot – ily módon jellemet és arcot lehetett rendelni a névhez. A korábban bevett gyakorlat abból állt, hogy a maszk mögé bújtatott figurákat többen keltették életre, jellemzően kaszkadőrök (ez a hagyomány természetesen a mai napig életben van). A sodrásiránnyal szemben úszva, Craven személyiséget adott az általa kreált szörnynek, egyrészt azzal, hogy eleve egy karakterisztikus alakról mintázta (a Klaus Kinski által játszott Nosferaturól), másrészt pedig azzal, hogy a szerepre Robert Englundot kérte fel. Englund ugyan nem számított nagy névnek a szakmában, de volt némi tapasztalata, melynek köszönhetően olyan oldalait domborította ki a karakternek, amelyek Jasonból és társaiból hiányoztak. Az alapvetően kicsit bolondosnak szánt perverz figura (lásd a kádjelenetet illetve a telefonos trükköt) Englundnak nem jelentett túl nagy kihívást, mi több csak néhány egysorost kellett memorizálnia. Így hát arra koncentrálhatott, hogy Freddynek kisugárzást teremtsen: egy olyan karaktert hozott létre, amely egyszerre tud vicces és véresen komoly lenni. Az azonosulás kiválóan sikerült; mi több, egy interjúban Englundel is szólta magát a szerephez fűzött álmairól, miszerint saját korának Vincent Price-ja kíván lenni (2). Ez persze nem vált valóra, sőt sajnálatos módon azóta sem képes kibújni a figura bőréből.

Freddy karakterének egy másik fő jellemvonása, hogy szeret trükközni az áldozataival. Ő már nem az a fajta barbár mészárszék, aki ész nélkül ront rá a kiszemelt áldozatra és mindent felaprít, ami útjába kerül (ennek archetípusát a Texasi láncfűrészes mészárlás-ban találjuk). Több alkalommal is megtréfálja hőseinket, aminek talán legélcesebb példája a nyelvet növesztő telefonkagyló (mellesleg a trükk előállítása állítólag mindössze 5 dollárba került). Ez a vicces hangnem a későbbi részekben teljesedik csak ki, de már itt is felbukkannak olyan jelek, melyek jelzik, hogy neki nem pusztán mánia, hanem sokszor inkább szórakozás az öldöklés – a folytatások egyikében úgy végez egy áldozatával, hogy annak fülére egy szuper-érzékeny fülhallgatót helyez, amely a Freddy által a földre ejtett tűk hangját erősíti fel a végtelenségig.

Mivel a legtöbb slasher ezen a ponton bukik el, mindenféleképpen ki kell emelni a mítoszteremtés mechanizmusát is. Craven jól ráérzett, hogy a motiválatlan fő-gonoszok nem számíthatnak arra, hogy a néző szívébe zárja, vagy akár csak elfogadja őket. Ami az őt övező legendakört illeti, Freddy a műfaj egyik legkidolgozottabb alakja: 20 kisgyerek meggyilkolásáért tartóztatták le annak idején, de a jogi bonyodalmak miatt a rendőrség kénytelen volt elengedni őt. Ezért az Elm utcai forrongó szülők a maguk kezébe vették az igazságszolgáltatást és végeztek a gyilkossal, elégették. Noha, a szülők a későbbiekben sosem beszéltek róla, néhány idősebb gyerek, aki tudott az esetről, egy mondókát talált ki, amely így szólt:

One, two, Freddy's coming for you!
Three, four, better lock your door!
Five, six, grab your crucifix!
Seven, eight, better stay up late!
Nine, ten, you'll never sleep again
!

Ezek a sorok nagyjából a film lényegét foglalják össze és már a történet elején érzékeltetik a nézővel Freddy figurájának különleges voltát. Nem azokat vadássza, akik egykoron elbántak vele, hanem azok leszármazottjain, az ártatlan következő generáción áll bosszút. Maga Englund úgy látja, hogy Freddy a jövő megsemmisítésének eszméjét képviseli (3). Vetélytársai mellé állítva Craven rémálmát, könnyen beláthatjuk, hogy ez a minimális ideológiai háttér ismételten nagyot lendít a film értékén.

3. Kötelező körök, kicsit másként

A hagyományos műfaji jegyek sem hiányoznak a Rémálomból, ám Craven ezen a területen is belekontárkodott a szabálykönyvbe. Ugyan a főszerepekben kötelezően tizenéves fiatalokat találunk, ők némi eltérést mutatnak a műfaj tipikus áldozataihoz képest. Karakterük kidolgozottabb az átlagnál és az őket alakító színészek játéka is kétségtelenül színvonalasabb a slasher esetében elvártnál. Ennek köszönhetően hőseink bizonyos értelemben jellemmel és motivációval rendelkeznek, ami megélhetőbbé teszi a történetet. Természetesen a fiatalokat és a szülőket elválasztó generációs szakadék sem újdonság a zsánerben, viszont abban a tekintetben némileg ironikus, hogy Nancynek még édesapja sem hisz, akit a zsánerlegenda, John Saxon alakít. Saxon B-szériás alkotások hosszú sorának fő- vagy mellékszereplője – karrierje csúcsát olyan sokatmondó címek jelzik, mint a Kannibál apokalipszis vagy az Alkonyattól pirkadatig. Az alkoholista anya alakja vele szemben erős mélypont, hiszen túl azon, hogy ismét elhasznált sablonról van szó, az alakítás sajnos komoly kívánnivalókat hagy maga után.

Ugyan nem a fabula, hanem a film megvalósulásának szintjén fontos tényező, de sok mindent elmond a filmről és a műfajról a logikai buktatók és szembeötlő gyártási hibák hosszú sora. Először talán azon ütközik meg a figyelmesebb néző, hogy mit is keresnek pálmafák Ohioban. Aztán akkor mosolyogtatja meg a nézőt a film ismét, mikor Glen mezítláb mászik fel Nancy ablakához, tudván, hogy odáig egy több méter magas rózsafalon keresztül vezet az út. Az meg már szinte el is hanyagolható, hogy a film egy pontján (mikor Nancy a már említett ablakból kiabál át a szomszédba) a klasszikus nappal-éjszaka váltakozás bakijába futott bele a rendező. A legmókásabb talán mégis a film vége felé van, mikor pár perc alatt Nancy olyan csapdarendszert készít, mely még a Kengyelfutó Gyalogkakukkra vadászó Prérifarkasnak is becsületére válna.

Ezek a (gyaníthatóan szándékosan benthagyott) amatőr bakik és a néhány jól elhelyezett direkt filmes utalás (a Craven és Sam Raimi-féle baráti filmes párbeszéd hosszú évekig tartott még ezután) új csapásirányt vágtak a műfajban: a közönség hangulatával és idegeivel való játszadozást. Persze ez már korábban is jelen volt, de a Rémálom némileg módosította a felállást: nem csak nyugodt közjátékokkal, de a vászonról való kiszólásokkal, parodisztikus elemekkel is hígította a hangulatot. Ennek köszönhetően a feszültség nem válik egysíkúvá, egy-egy közepesebb poén is nagyobb hatással van. Az ezt követő hirtelen visszarántás a műfaj által diktált kegyetlen tempóba, kíméletlen nézőijesztgetésbe pedig ismét jobban érvényesül. Craven ilyen irányú perverzióját teljes díszben tíz évvel később, a Sikolyban találhatjuk meg, ahol az egyik szereplő egyenesen felsorolja a horrorfilmek szabályait.

4. Összegzés

Dolgozatomban rámutattam azokra a tényezőkre, melyek kiemelik Wes Craven filmjét a slasher-filmek hatalmas tömegéből és a műfaj egyik fordulópont-jelentőségű darabjává teszik azt. Alapvető fontosságú, hogy a cselekmény a valóság és az álmok világának elmosott határán játszódik, ahol a néző sosem tudhatja száz százalékos biztonsággal, melyik oldalon is van éppen. Komoly hangsúlyt fektettem arra a tényre, hogy Freddy Krüger figurája abból a szempontból szerencsés, hogy az író, rendező Craven önálló személyiségként képzelte el és alkotta meg az álmok démonát, aki maszk nélkül vállalja magát a zsáner többi jellegzetes korai (és későbbi) karakterével szemben. A filmen jó érezhető, hogy az alkotó nem pusztán rémületben tartani és sokkolni kívánta a nézőt, hanem szórakoztatni is. Ez jól lemérhető azon, hogy az addig az előadásokon székükbe süppedt, libabőrös nézők ez alkalommal többször nevetésben törhettek ki a figura bolondos szokásainak köszönhetően. Freddy ugyanakkor kihasználja és új tartalommal tölti fel a műfaj által eredetileg felállított struktúrákat is, mint a generációs különbség vagy a mítoszteremtés.

Sokan úgy gondolhatják, hogy a film csak egy újabb kaszabolós teen exploitation. Véleményem az, hogy a Rémálom az Elm utcában a zsáner egyik vízválasztó alkotása. Megmutatta, hogy a nyolcvanas évekre kiégni látszó slashernek bizony vannak még felfedezetlen és kiaknázatlan területei – a régóta várt vérátömlesztést hozta magával.

 

 
rólunk | cikkek beküldése | hírlevél | szerzői jogok | impresszum