menu
 
Varga Zoltán: A félelem formái
A klasszikus és a kortárs thriller összevetése A félelem órái két verziója alapján
jegyzetek irodalomjegyzék képek szerző linkek nyomtatás

 

“Kifelé a házamból!”

A legtermékenyebb összevetés természetesen a b?nöz?-vezér és a családapa párosával lehetséges. Jeleztük, Cimino verziójában a b?nöz?-átlagpolgár oppozíció az antagonista felé d?l el: a Mickey Rourke játszotta f?gonosz figurája egyszer?en jobban ki van dolgozva, mint a mellette inkább elszürkül? Timé, akit Anthony Hopkins alakít, nem is különösebben fényesen. Persze Rourke játéka is inkább csak partnereiéhez képest értékel?dik föl, az eredeti színészekhez képest semmiképpen. Humphrey Bogart Griffinként hozza a t?le elvárható nívót, míg egyenrangú partnere mind a szerepl? Hilliard, mind az ?t megformáló színész, Fredric March, aki csodálatos színm?vészi teljesítménnyel ajándékozza meg az eredeti A félelem órái néz?it.

A megjelenítés értékhierarchiája után semlegesebb szempontokból is számot adhatunk róluk, ha pozíciójukat, jellemüket, hátterüket villantjuk föl. Az eredeti változatban Daniel Hilliardot (March) mint tisztes fels? középosztálybeli polgárt ismerjük meg, aki – egyszer?en látszik rajta – példás férj, apa és hivatalnok. Rendezett anyagiakkal bír, nagyszer? családja van, szép, takaros családi háza. A félelem órái arról szól az ? szemszögéb?l, hogy ez az átlagember miként kerekedhet felül egy vészterhes szituáción, és sikerülhet-e megmenteni a családját, önmagát anélkül, hogy egész értékrendjét föl kellene adnia, vagy fölül kellene vizsgálnia. Ehhez képest Anthony Hopkins szerepe, Tim korántsem megbízható figura (mellesleg ügyvéd), s már nem is férj: feleségével már elváltak, a gyerekeit jön látogatni. ? hagyta el a feleségét, egy másik, fiatalabb n?ért, akivel azóta szakított; most újrakezdené az ex-nejével. Megbízhatatlanságának a dönt? pillanatban jut megmérettetés: a feleségnek el kell hinnie, hogy Bosworth, noha pisztolyt szegez a nyakához, nem árthat neki. “Most az egyszer bíznod kell bennem, Nora” – kérleli Tim a krízishelyzetben, és ezzel odáig hergeli a b?nöz?t, hogy az végül meghúzza a ravaszt, de – mint tudjuk – hiába. Ennek a változatnak nem a próbatétel, az értékekkel fölruházott, biztos világnak a megtartása a lényege az apa számára, éppen ellenkez?leg: a már szétesett, káoszba hullott, rendezetlen kapcsolatrendszert a borzalmas élményeket leküzdve tisztázhatja, rendezheti, újrateremtheti, harmonizálhatja. A filmek eltér? és közönséghez is kötött alternatív konklúziói felé tartunk, de el?tte még feltétlenül értékelnünk kell a “b?nöz?-párost” is.

Bogart Griffinje hamisítatlanul Hilliard ellentettje, nincs vesztenivalója, nem ismer és nem ismer el semmiféle értéket (leszámítva talán a testvérével való kapcsolatát), veszélyes, antiszociális, aljas és cinikus. Akármennyi rossz is mondható el róla, egy biztos: nem pszichotikus . Ellenben Rourke Bosworth-e határozottan pszichotikus, és más tulajdonságokban is antitézise Griffinnek. Bosworth is veszélyes b?nöz?, de a társadalommal való szembenállása nem mutatható ki olyan nyílt lázadással, mint Griffinnél; ? inkább építene pl. a jogrend visszásságaira, fehér foltjaira (jelenetet rendez a film elején a saját tárgyalásán), illetve sokszor moralizál, megjegyzéseket tesz arra, mi fogja romlásba vinni az országot, folyton a hazugságokat korholja. Rourke “elegáns b?nöse” röviddel a házba való betörése után ruhát cserél: Armani-öltönyt és csokornyakkend?t vesz föl, és arról beszél, milyen egy úriember! Hol vagyunk már a Bogart-féle lezser-lázadó attit?dt?l, ami le nem vetette volna vele kopott ingét és fakult kabátját! A figurák ruhatára is sokat sejtet a hollywoodi thriller b?nöz?koncepciójának módosulásáról, hát még ha e ruhák “mögé nézünk”. Griffin ugyanis nem merészkedik arra a területre – szándékában sem áll –, amit Bosworth bizony megkísért: Norát, a feleséget néhányszor szexuálisan provokálja. (Griffin legfeljebb pár csíp?s megjegyzéssel illette, hogy az ifjú lány és az öccse “összejöhetnének”.) Bosworth szexuális-érzelmi motivációja is elég jelentékeny, míg Griffint érzelmileg legfeljebb az irracionális bosszú vezérelhette.

Különösen érdemes összevetni a film végkifejletén tapasztalható viselkedésüket. Amikor Griffin rájön, hogy üres a pisztolya s ekként maga is vesztett, nem próbál úgy tenni, mint aki nem akarja elhinni, hogy vége. Hilliard ráüvölt: “Kifelé a házamból!”, majd azzal büszkélkedik, átvette a b?nöz? észjárását, módszereit. Griffin viszont nem képes asszimilálódni vagy változni; kettejük közül Hilliard az, aki tudott a “másik is” lenni – külön gy?zelme, hogy ehhez nem kellett erkölcstelenné válnia, leszállnia a b?nös szintjére (mint majd Gregory Peck figurájának ez jut osztályrészül a J. Lee Thompson rendezte ‘62-es Rettegés foká ban), még ha kacérkodik is a lehet?séggel. Újabb m?fajtörténeti evokáció sejlik fel, megint inverzióval: ezúttal Bogart b?nöz?jét kényszerítik ki a keresztt?zbe, mint tette ?, nyomozóként, A hosszú álom beli (1946, Howard Hawks) gengszterrel. A félelem órái thrillertörténeti utalásai, intertextusai a már látott megoldásokat ellenkez? el?jellel értelmezik és hasznosítják újra. Griffin kimegy a házból s tudatosan vállalja a halált: pisztolyát az egyik reflektorba dobja, a sötétben menekülne a golyók el?l, de hiába. Halálában is van valami lázadás, keser?ség, büszkeség. Velük szemben mást mutat mind Tim, mind Bosworth a fináléban. Bosworth kétségbeesetten próbálkozik a pisztollyal, Tim halvány vigyorral fogja rá a töltött fegyvert. A férfi nem szól semmit, amikor megragadja Bosworth-t, aki Tim lábába kapaszkodik: semmiféle agresszió nincs már benne, egyszer?en nem akarja elfogadni, hogy vége, hogy szerelme, Nancy elárulta, és már különben sem ? az úr a házban. Tim maga dobja ki a b?nöz?t a házból. Bosworth fényszórók és helikopterek által bekerítve, teátrális gesztussal hívja ki maga ellen a végzetes lövéseket: pisztolyt szorongató karját magasba emeli, úgy kiáltja a vesztes éjszakába: “Nancy!”

A két végkifejlet hordozza explicit módon a valóban vízválasztó eltéréseket a thriller néhány évtizede között. Olyan eltérések ezek, amelyek többr?l árulkodnak, minthogy ugyanabból a fabulából egy biztoskez? mester alapm?vet alkot, egy tehetségtelen pedig fércet, ha betartják, illetve figyelmen kívül hagyják a sztori diktálta alapvet? dramaturgiai és adekvát formanyelvi szempontokat.

 

 
rólunk | cikkek beküldése | hírlevél | szerzői jogok | impresszum