menu
 
Ungvári Zrínyi Ildikó: Tér és látvány: a város színháza
jegyzetek irodalomjegyzék képek szerző linkek nyomtatás

 

Képek, testek színháza

Az épületek és a testek/térelemek képe együttes látványelrendezést nyújt, és gyakran azokat az elveket érvényesíti, mint a 19. század körpanorámái. Ilyeneket gyakran alkalmaztak a színpadon, hogy a környezet meghosszabbításává tegyék a hátteret (ugyanezt a technikát használja pl. a Feszty-­körkép is, az előtérben elhelyezett tárgyaival). A leírt esetben a tárgyak és a festett (sík) háttér látványa egymás folytatása kíván lenni. Látványban éppígy folytonosságot kíván teremteni az az üzleti lépcsőfeljáró, amely cégtáblájával és díszfenyőivel a tárgyak közelébe invitálja a vásárlót. Ezek a tárgyak nem csupán látványt, hanem környezetet igyekeznek nyújtani az emberi testnek, akárcsak a színházi tér. A képen bemutatott hely sajátos módon egyesíti magában a látványszerűséget, a képi létmódot és a háromdimenziós lét valószerűségét, megtapasztalhatóságát. Ez az összetettsége azonos a színházéval, amely, Hans Belting kifejezését használva, előadott kép, akárcsak a mozgó rituálé vagy a tánc (Belting 2003: 47). A színpadon a testi világ folyamatosan alakul át képi világgá, mint ahogyan a való életben is ez történik, csakhogy ehhez képest a színház a szemlélődésnek kitett hely, viszonyaiba bele van kódolva a nézés és a látottság. A színházi megnyilvánulás (mozgás, tánc stb.) tere test­tér, a tárgyak ebben állóképként léteznek, és pontokat jelölnek ki a térben, amelyek meghatározzák a látvány kompozícióját, ugyanakkor pedig a kép befogadásának konvencióját is.

A belépés vagy a reklám terei, akárcsak a színház, a látvány elvei szerint megszerkesztettek (vagy, ha a szertartásszínház modelljét vesszük alapul, a részvételre invitálnak), a szemlélődés céljának vannak kitéve, tehát egy közönségnek (vásárlóközönségnek) szólnak. Színházi elrendezésük funkciója az előbbiek mellett, illetve azokkal együttesen a test mozgásba hozása, és az érzékek mozgósítása – a célszemély közel megy, megtapint, hozzáér, rátámaszkodik, behelyezkedik stb. Ezzel tulajdonképpen nemcsak más térbe lépett át, hanem egy, a köznapiságtól elválasztott helyszínre, amelyben átlényegülés történik, akárcsak a színházban. A nagyvárosi vertigo helyszínein az én fikciói és stilizációi (Sennett 1988) szerepelnek, s a tér éppúgy liminális tér (az átmenet tere), akárcsak a színházi játéktér. (A liminalitás a színházi létmód jellemzője a színház esztéta Patrice Pavis és Erika Fischer­Lichte szerint is, vö. Pavis 2003 és Fischer­ Lichte 1999.)

Belépő helyek

A fent leírt mechanizmusok hordozói a semleges utcafelület és a mikroterek határán lévő helyek, melyek a reprezentáció gyakorlati szándékával használják az esztétikai hatásokat. Ezek a tér­részek igyekeznek benyúlni a közös térbe, és kizökkenteni az arra haladót, mindig valamilyen térelemmel jelzett módon (például kínai lampionok, amelyek szimbolikus szerepűek is).

Az ilyen tér – nevezzük belépő vagy átlépő helynek – nemcsak csalogat, invitál, hanem kínál, és interakcióra szólít. Ennek a megszólításnak pedig leleményes technikái figyelhetők meg, különösen a szegényesebb lehetőségű terekben (pl. kiugró kirakat, beékelődik a látómezőbe, vagy a bejárat dőlési szögével ér el különös hatást.

A megszólításnak pedig különböző fokozatai figyelhetők meg – például aszfaltra festett élénkszínű lábnyom, amely úgy szólít interakcióra, hogy a gesztus lenyomata, képe és nem az egyszerű el­ vagy áthaladás mozgását idézi meg, hanem a tér célirányos használatát, magának a térnek az irányulását. Másik technika az óriási üvegfalak látványának kínálata, amely az épület anyagtalanodásának, puszta látvánnyá válásának az esztétikuma. (Megjegyzendő, hogy Baudrillard jellegzetesen modern anyagnak tartja az üveget, mint az anyag nullfokát, amely ennélfogva egyszerre lehet cél és eszköz; Baudrillard 1984). Más technika az ernyővel, tetővel illetve ezekhez járuló utcabútorokkal való megtorpantás, az áthaladás terének megkötése: valóságos, funkcionális ernyő, amely bennfoglalásra törekszik, vagy pedig csak jelzésszerű (az ernyő mérete jelzi, hogy mekkora teret szán a szolgáltatásnak).

Ezek a helyek az épület részletének kisajátítását végzik el, más használattal lakják be, élik meg és át az építményt. E belépő terek mindennapi rutinos test­ és térhasználatunk ellenében intenzív érzékelési tereket valósítanak meg, és nemcsak a különleges térbeli kiugrókkal vagy  bemélyedésekkel, az ínycsiklandozó illatokkal (pl. a Leo étterem nyáron teljesen szétnyitja ajtaját, úgymond az utcára nyílik, vagy a Hot dog-os ablak, amely nem sok helyet vesz el az áthaladás teréből, az ernyő méretével is jelzi, hogy a tulajdonos nem akar sátoros álldogáló vásárlókat, hanem továbbhaladó járókelőket szolgál ki). A méret, az elrendezés narratívát rejt. Mivel a helyek általában különböző távolságról megtekintendő tárgyakat, reklámfeliratokat, képeket, reprezentációkat tartalmaznak, az összképhez közel kell menni és képként befogadni, ugyanakkor térként is megtapasztalni, mert pozíciót kínál a testnek.

Megfigyelhető, hogy a tér elemeit, de az egész teret látványszerűen tervezik meg. Állandó játék folyik tehát a látvány­, illetve filmszerűségre való törekvéssel, valamint a fizikai valóság háromdimenziós megtapasztalásával. A nézés és a mozgás összekapcsolódik ebben a tapasztalatban, a helyek képekbe húzódnak vissza (Belting megfogalmazása szerint). Az utcakép látásmódjához hozzátartozik tehát a mozgás, amely a megállított, kimerevített képet visszaadja az élő, testi világnak, hogy aztán újra szemlélő és látvány kettősségére bontsa.

Hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a különféle szubsztanciájú képek? A helyekről és képekről szerzett tapasztalataink elvegyülnek, s ez annak mintájára történik, ahogyan Belting elemzése szerint a tévéhíradóban is összeolvadnak a képekről és helyekről szerzett tapasztalataink. Keveredik tehát a valós és imaginárius, illetve egymással folytonosságban, egymás meghosszabbításában jelenik meg. Hely és kép megtapasztalása szimultán, s ennek következtében megtörténik egyrészt a valóság fikcionalizálása, másrészt pedig a fikció megélése.

Sajátos fajta kommunikáció ez (vizuális és téri kommunikáció), amelyben különféle érdekeltségek jelennek meg, gazdasági érdekek, hatalmi-­politikai tényezők szólalnak meg az esztétikai szempontok mellett – és ennek megfelelően különböző, régi és új közösségi, csoport­narratívák jelennek meg, használtatnak és kereszteződnek, intertextuális kapcsolatba kerülnek. (Különös eset egyébként a város polgármesterének esete, aki saját életnagyságú, fekete öltönyös préselt lemez reprezentációját készíttette el, és állíttatta ki a belépő helyeken, javaslatokat várva a figura gyűjtőládájába – ez a narratíva azonban erősen hasonlított a koldusokéra.)

Fény és ünnep

 Az utca interaktív felületén a fény nem marad határjelenség: a fényreklámok olyan szimbólumok, amelyekben a fény önmagát mutatja. A térelemeken (pl. vásári bódék), az utcabútorokon a fény kiemel, formát ad – például a hot­dogos vagy édességes házikó „mesebeli” tetővonalát. Ugyanakkor testetlenít, tárgy helyett másik tárgyat teremt (pl. fa helyett fantázia­ábrákat), illetve megteremti az épület térbeli kiterjesztését, fény­elemekkel való megtoldását (ez ideologikus mozzanat, a román kultúrára utaló pótlás – vö. polgármesteri hivatal).

Ez nem az ábrázolás, hanem a szimuláció szintje; a hiányt leplező fény­jelek semmilyen valóságra nem válthatók vissza – önmaguk tiszta szimulakrumai (Baudrillard 1992). Többnyire a populáris kultúra reprezentációit alkotják meg (pl. szív­forma, karácsonykor csengőforma, fenyőfa-­ábrázolat). Az ironikus szimuláció eseteként könyvelhető el a valóságos forma fény általi korrekciója: a karácsonyfát, mert nem felelt meg a standard szimbólumhasználatnak, a fénygirlandok korrigálják.

Az így megtoldott, átalakított elemek tere kybertérként működik, akárcsak a belépő helyek (ezek szintén alkalmaznak szimulációs fényhatásokat). Az imagináció játékai számára kijelölt terekről van szó, ahol a résztvevők egy másik énjüket játszhatják el a hétköznapok rutinos fizikai világához képest – ünnepi, luxus­létben való részvétel ez, liminális terekben, olyan pszichikus állapotban, amelyet Baudelaire a vertigo kifejezéssel jellemez.

Vertigo

A nagyváros szédületében a város látvánnyá válik, és Baudelaire szerint éppen ennek következménye, hogy a szem elvesztette a látás képességét (idézi Buci­-Glucksman 1994). Walter Benjamin, folytatva Baudelaire gondolatát, ezt nem­látó nézésnek nevezi: a szem rátapad a látványra, a fétis-tárgyak, a forgatag, a tömeg látványára (Benjamin 1980 és Buci­-Glucksman 1994). A város helyeinek igen nagy része valóban az élménykínálatot tűzte ki célul (pl. élménystrand, élménybutik vagy ezeknek látványban való megfogalmazása, a látványpékség, Fornetti). Ezek a helyek gazdag ingerözönnel állapotokat teremtenek, s így sűrítik a hely funkcióit: például a buszmegálló reklámfelülettel és hot­dog­árusítással, édességkereskedéssel.

Az ilyen helyre és helyzetre valóban alkalmazható a testetlenített tudat állapota (Belting kifejezése), amely az állandó és gyors tapasztalás eredménye, és lehetővé teszi az átlényegülést. Az áthaladás tere és a mikroterek között húzódó belépő vagy átlépő helyek szintén az élményszerű tapasztalatokat célozzák meg elrendezésükkel, ezen túl azonban tartalmaznak még egy mozzanatot, amelynek alapja az a távolságtartás (sokk), amely Benjamin szerint a tisztánlátáshoz szükséges; törés az idő folyamatában, amely valójában egy színházi távolságfelvétel éppúgy, mint a brechti eltávolítás (montázs), vagy az avantgárd sokkhatás. Ennek a távolságtartásnak a megtestesítője Benjaminnál a játékos, továbbá a gyűjtő, a csaló (Benjamin 1980). 

A belépő­átlépő helyek tartalmazzák ezt a játéklehetőséget. A testetlenedés állapota, másrészt a testi aktivitás (amely az imaginációban is megnyilvánul) összekapcsolása olyan játékot eredményez, amely ébren tartja a váltás, valamint a választás mozzanatát.

Egyének és közösségek

A város nyilvános terében képződő új helyek hálószerűen kapcsolódnak az utca semleges terepén. De nemcsak ezáltal bontják meg a korábban kialakult térszerkezetet, hanem azáltal is, hogy a magán­ és nyilvános tér sajátos átmeneteit vagy ötvözeteit eredményezik. A város jellegzetes baudelaire­-i és benjamini figurái – a játékos, a flâneur, a gyűjtő – magányos, idegen figurák, hiszen a nagyváros a szenvtelenség, az idegenség helye, ahogy azt Georg Simmel is kifejtette (Simmel é. n.). A városi élet színházának ezek a szereplői nem képviselnek semmiféle közösséget, mint ahogy a film, a reklámfelületek is egyéni befogadást igényelnek. A korábban tárgyalt átmeneti/belépő helyek (a határátlépés helyei) az idegenek közösségeit teremtik meg, a Másik látványának részvételével (ellentétben a korábban jellemzett kultúrház­típusú helyzettel, amely eleve az egy nézőpontú kép fogyasztásának a helye). Jellegzetesen ilyen találkozó helyeket hoznak létre a várótermek, buszmegállóban elhelyezett várók, kis kerthelységek, parkban elhelyezett padok, útszéli talponálló gyorsétkezők, de maguk a belépő terek kirakatai is. A közös (közösségi) térben megjelenő idegenségek emblémája az a pihenő tér, ahol a testpozíciókat szétfordítja az egymásnak háttal álló padok csoportja. Ez a kis szerkezet magánterekből összerakott nyilvános tér, ahol a közelség ellenére nem lehetséges a szemkontaktus, így a résztvevők nem egymás látómezejében vannak, hanem egy külső szemlélő látómezejében osztoznak, azaz egy közös látványban vesznek részt.

Fontos kiemelni, hogy az átlépő terek összetettségüknél fogva visszahódítják az érzékelést a városi áramlásban, ugyanis a bennük tartózkodó teljes és intenzív részvételét igénylik (talán a vásári csődületek vagy a japán kertek mintájára), amely tehát nemcsak a reális, hanem az imaginatív világ megélése is – a hiányzó és a jelenlevő újfajta integrációját hozzák létre. Alkalmilag szerveződő csoportokat teremtenek, ezeket alkalmi közösségeknek is nevezhetjük, amelyek elsősorban egymás látványa által tartoznak össze – nagy a kísértés, hogy látványközösségnek nevezzük őket, ahol a látás különbözik attól, amit Rousseau egymásra figyelő tekintetként üdvözölt.

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Tér és látvány: a város színháza.
Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, 2006. tavasz
http://www.apertura.hu/2006/tavasz/ungvari/

 
kezdőlap | cikkek beküldése | hírlevél | szerzői jogok | impresszum