menu
 
Vajdovich Györgyi: A képpel felülírt szöveg
Makk Károly Macskajáték-adaptációja
jegyzetek irodalomjegyzék képek szerző linkek nyomtatás

 

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk.” – ezt a Macskajátékban elhangzó mondatot választották mottóul a Makk Károlyt bemutató portréfilm készítői. (1) Bár ez a mondat nem feltétlenül jellemzi Makk Károly egész életművét, tökéletesen kifejezi a Macskajáték 1974-ben született filmváltozatának lényegét. A történetet Örkény István eredetileg filmforgatókönyvnek írta meg 1963-ban, melyből akkor nem lett film, de kisregény formában megjelent. Ezután készült a mű jól ismert színpadi változata, az elkészült filmváltozat forgatókönyvét azonban végül Makk Károly készítette operatőrével, Tóth Jánossal a kisregény alapján. (2)

Örkény kisregénye olyan szöveg, mely erősen kötődik a nyelvhez, fino­man eltalált szófordulatok, enyhén ironikus megjegyzések és a nyelvi kommu­niká­cióba kódolt szerepjátékok alkotják, ami egy drámai, pergő párbeszédekre, konfliktusokra épülő, némileg színpadias filmváltozat elkészí­tését su­gall­ta volna (amilyen például Fábri adaptációinak jó része, köztük a szintén Ör­kény művéből készült Isten hozta, Őrnagy úr!). A Macskajáték drámaváltozata a film elkészültekor már számos színpadi előadást meg­ért. A filmet megelőző vagy követő gyakran legendássá vált színpadi előadások (3) általában éppen a darab drámaiságát emelték ki, a mélyben meghúzódó súlyos konfliktusokat, amelyek (4) pergő szócsatákban és erőteljes színészi alakításokban jutottak kifejezésre. A Macskajáték esetében tehát elmondható, hogy a szöveghez egy nagyon karakteres, általánosan elismert értelmezési tendencia kapcsolódik, melyről azt feltételeznénk, hogy a filmváltozat interpretációjának fő vonalát is kijelöli. A Macskajáték filmváltozatának alkotói azonban nem ezt az utat választották, hanem egy erősen stilizált képi világú lírai filmet készítettek ebből adrámai alapanyagból, amelyben a képi világ dominál a verbalitás helyett.

Nem véletlen Tóth János feltüntetése a főcímen forgatókönyvíró-társként, a Macskajáték legalább annyira az operatőr filmje, mint a rendezőé (és ha igazságosak akarunk lenni, akkor meghatározó jelentőségűnek kell tekintenünk a díszlettervező, Romvári József, és a jelmeztervező, Vágó Nelly szerepét is). Valamennyiük munkája szerepet játszott abban, hogy a dialógusokra alapozott drámai szituációk helyett a film alapját inkább az atmoszféra megteremtése, a korhű hangulat felidézése alkotja. A film ugyanakkor nagyon erősen kötődik a korszakhoz, amelyben készült, stílusa alapján a hetvenes évek „esztétizálónak” nevezett magyar filmjei közé sorolható, melyekben gyakran a szépen komponált képek, a lírai képsorok uralkodnak a cselekmény felett. Makk Károly filmjeire, az ugyancsak a hetvenes években forgatott Szerelmet és az Egy erkölcsös éjszakát kivéve (melyeket szintén Tóth János fényképezett), nem jellemző ez a stílus, hasonlóan drámai szövegekből sem pályája korábbi, sem későbbi szakaszában nem készített ilyen lírai filmeket. Hogy csak az időben legközelebbi alkotásokat említsük: az Elveszett paradicsom vagy az Egymásra nézve erős karakterek drámai konfliktusaira épül, de még a nagy mértékben vizuális hatásokra építő késői filmben, A játékosban sem engedi a képi világot eluralkodni a cselekmény felett.

Örkény István kisregénye valójában sajátos játék az irodalmi formával: bár prózai formában íródott, a bevezető sorokat és a záró fejezeteket kivéve az egész mű két ember közötti verbális kommunikáció írásos rögzítése. Ez a kommunikáció változatos formában jelenik meg: telefonbeszélgetés, presszóban kihallgatott illetve magnóra rögzített párbeszéd, valamint az újra és újra folytatódó levélváltás, mely egyfelől próza (megtörtént dolgok egyes szám első személyű elmesélése), másfelől tele van szőve a szóbeli dialógus időben késleltetett jelzéseivel. Ez a nővérek levelei esetében nem pusztán a levélforma szokásos sémáiban nyilvánul meg (megszólítás, elbúcsúzás stb.), hanem a valós párbeszédek lenyomataiban is: leveleik jelentős része a másik megjegyzéseire való reagálásból, egymással folytatott vitáikból és összezörrenéseik tisztázásából áll (ilyen például a fénykép tartalmáról vagy a papa haláláról folytatott vita). Leveleik gyakran az azokat megelőző telefonbeszélgetések folytatásai és fordítva – Örkény ily módon összemossa a prózai elbeszélés és a drámai párbeszéd közti különbséget, a két testvér kapcsolatának hullámzásaira, változásaira helyezve a hangsúlyt. Az olvasónak így fel sem tűnik, amikor a szöveg a 12. fejezetnél („Az utolsó 24 óra” című résznél) egyszercsak egyes szám harmadik személyű elbeszélésre vált át, hiszen a korábban sűrűn alkalmazott levélforma ettől alig eltérő prózai formát eredményezett, valamint ez a konkrét személyhez nem köthető elbeszélés is tele van tűzdelve párbeszédekkel. Ezek pedig ugyanolyan közvetlen élményt adnak, ugyanúgy azt az illúziót teremtik meg, mintha az olvasó jelen lenne az eseményeknél, mint korábban a nővérek telefonbeszélgetései. Nem véletlen, hogy ezen a ponton változik meg az elbeszélő személye és az elbeszélés formája. A történet innentől olyan eseményekről szól, melyeket a fiatalabb testvér, Erzsi már nővérének, Gizának sem merne bevallani. Önmaga számára is ettől kezdve tárulnak fel eddig eltitkolt érzelmei.

A két nővér párbeszédekben és közvetett, a (levelekben) késleltetetve megvalósuló párbeszédekben kifejeződésre jutó kapcsolata egyfajta soha nem szűnő, sajátos pozícióharc: ennyi év elteltével és ilyen távolságból is azzal vannak elfoglalva, hogy meggyőzzék a másikat saját életmódjuk, erkölcsi alapállásuk helyességéről, miközben titokban mindkettő csodálja a másikat azért az életvitelért, amelyre ő, saját alkatánál fogva, sosem lenne képes. Egyfajta egész életen át tartó gyerekes játék ez – innen a cím és a regénybeli szimbolikus zárójelenet –, melynek egymás iránt érzett szeretetük adja meg a játékos, némileg komolyan nem vehető jellegét, hiszen mindkettőjüknek a másik a legfontosabb támasza az életben. A regény első felében mindketten ragaszkodnak felvett szerepükhöz, és az így eljátszott képpel nemcsak a másikat akarják meggyőzni, hanem saját magukat is áltatják (ld. Giza öncsalását apjuk haláláról vagy Erzsi önmaga előtt is titkolt szerelmét az énekes iránt). „Beszélgetéseik” során azonban szembesítik egymást a valósággal, és mindkettőjük kénytelen belátni, hogy becsapja magát. A kettejük közötti kommunikáció azért is szakad meg egy időre, és veszi át a helyét az egyes szám harmadik személyű elbeszélés, mert időbe telik, míg ezen a felismerésen túlteszik magukat, és képesek a másik előtt annyira megalázkodni, hogy ezt beismerjék. Jól jelzi ezt a fázist az a levél, amit Erzsi Gizának írt és végül nem küldött el, illetve az a levél, melyben Giza bevallja, hogy mindig is csodálta a húgát, ezt azonban nem neki, hanem lányának, Ilusnak írja meg. A regény végi „macskajáték” újbóli egymásra találásuk szimbóluma. Erzsi ekkor vall be mindent töredelmesen a nővérének, Giza pedig a hazatérés gesztusával jelzi, hogy még Erzsi életmódját is hajlandó elfogadni azért, hogy együtt lehessenek. A kisregény így tulajdonképpen egy feltárulkozási és szembesülési folyamat leírása, ahol az elbeszélő forma megváltozása a történetben bekövetkező radikális fordulatra utal.

A regény ugyanakkor kettejük világának ütköztetése is, mivel szinte minden eseményről párbeszédes formában értesülünk, a történéseket mindig valamelyikük szubjektív nézőpontjából ábrázolja a mű. Jelen dolgaikról alkotott véleményük is általában ellentétes a másikéval, de a szubjektív nézőpont igazán a múlt eseményeinek felidézésekor válik hangsúlyossá. A fontosabb eseményekre másképp emlékeznek, másképp értelmezik azokat, mindketten saját jellemüknek megfelelő interpretációjukat őrizték meg emlékként, és ez a különbség nemcsak kettejük kapcsolatában nyilvánul meg, hanem Erzsi és Paula emlékei között is (pl. Paula férjének szakmájára vagy Erzsi régi lovagjára vonatkozóan), vagy abban, ahogyan Erzsi és lánya megélte az asszony és a férje kapcsolatát. Ily módon a regény egyik lehetséges értelmezési köre a múlt viszonylagossága, az, hogy objektíven értelmezhető tények valójában nem léteznek, csak szubjektív emlékek, értelmezések – minden csak ebben a formában marad fenn. A regény elején leírt fénykép értelmezésének története ezért válik az egész mű szimbólumává. A dráma elején Örkény a fénykép „objektív” leírását adja:

„A FÉNYKÉP

Készült 1918-ban vagy 1919-ben, a Szolnok megyei Létán, kint a holt Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol Szkalláék is laktak.
Fent a gyár féderes kocsijának hátsó fele látszik (lovak nem), az ereszkedőn a két Szkalla lány, kitárt karral, habos tüllruhában, kacagva rohan lefelé a vízhez, mely szintén nem látható.
A képet már eredetileg túlexponálták; a két homályos leányalak azóta megsárgult, kifakult. Arcuk is alig kivehető.” (5)

A kisregény elején ez még egy jelentésnélküli, puszta tárgyleírás, és a benne leírt fénykép még sem a figurákhoz, sem a történésekhez nem kapcsolható. Ahogy azon­ban haladunk előre a szövegben, a kép újra és újra előkerül a dialógusok során, és kü­lön­­­féle események, jelentések asszociálódnak hozzá. Először a két lány teljesen el­térő értelmezését kapjuk a képről, ami egyben eltérő életszemléletüket is jól tük­rözi, illetve megmutatja, hogy abban az időszakban melyikük életében mi volt a fontos.

(Erzsi levele Gizának) „…volt valahol egy fénykép mirólunk; kerestem is, de nincs meg. Talán te vitted magaddal? Létán készült, egy nyári reggelen, majális után, amikor először vettem föl az első tüllruhámat. Ezen a nyáron lépett szegény Bélám a színre, de én még meg voltam szédülve Csermlényi Viktortól, és nem bírtam választani. Valami egyetemi vizsga miatt Viktor csak a hajnali gyorssal indulhatott Pestről; én Bélával táncoltam át az éjszakát, aki egyenruhát viselt, mert még háború volt. Reggel azonban megérkezett Viktor; az ő ötlete volt a csónakázás. Amikor megláttuk a csónakot a holt Tisza közepén, elkezdtünk futni lefelé a lejtőn, nevettünk, integettünk és kiabáltunk: »Megyünk már, Viktor! Itt vagyunk!« Néha most is ilyen futhatnékom van.” (6)

(Giza válaszlevele) „Erről jut eszembe az a létai kép, mely nincs meg a faragott dobozomban. Vagy nálad maradt, vagy elveszett. Csakhogy te rosszul emlékszel. A kép tényleg Létán készült, de nem hajnalban, hanem a majális előtt, délután. Háború volt, és mi a papát vártuk, akit újra behívtak Szolnokra, pótsorozásra. Végre megláttuk a kocsit, ahogy porzott végig a holt Tisza partján, és a papát, aki messziről integetett. Civilben volt, vagyis újra fölmentették. Elkezdtünk futni lefelé, és azt kiabáltuk: Papa! Papa!” (7)

Kettejük temperamentumának, életvitelének, gondolkodásmódjának a különbö­zősége a fénykép körüli viták során teljesedik ki, ez gerjeszti a vitákat, és olyan idő­szakot hoz felszínre az emlékeikből, amely mindkettőjük számára nagyon fontos, de amelyről eltérő jellemük miatt más-más módon megszépített emléket őriznek.

(Erzsi késleltetett reagálása): „Ami azt az elkallódott fényképet illeti, szintén tévedésben vagy. Nem apánkat vártuk. Őt nem is hívták be pótso­ro­zásra, mert súlyos asztmája miatt már a háború első évében végleg alkalmat­lannak nyil­vá­­nították. De ha neked van igazad, és mégis apánkra vár­tunk, akkor az a kép nem 1918-ban, hanem 1919-ben készült, és akkor jobb, ha nem is gondolunk rá. Szegény drágám! Milyen szépen élt, és milyen csúnyán halt meg!” (8)

Eközben életük eseményei bonyolódnak – Erzsi összeismerteti Paula barátnőjét lovagjával és elkezdődik a féltékenységi dráma, Giza pedig összetűzésbe kerül imádott fiával. A párbeszédekben sok aktuálisabb és fontosabb dologról esik szó, a fénykép témája azonban búvópatak-szerűen újra és újra felbukkan a levelekben.

(Giza későbbi levele): „Elővettem leveleidet. Az utolsó olyan dúlt és zaklatott, hogy inkább a régiekben lapozgatok. Milyen közel voltunk! Milyen egyformán éreztünk! A gondolataink is mintha két automatából egy időben pattantak volna ki… De a távolság megtette a magáét. Ismeretlen kifejezések, memóriakihagyások, téves megállapítások ötlenek szemembe. Olvasom, amit drága apánk haláláról írsz. Elfelejtetted, kik ölték meg? Tudom, ez nem levéltéma; de azért bátran írhattad volna, hogy szépen élt, és szépen is halt meg. Te voltál a Liebling, neked nem szabad felejtened.” (9)

Erzsi válasza azonban kiábrándítóan józan:

Egyébként nem az én memóriám hagy ki, hanem a tied! Lehet, hogy azon a bizonyos fényképen apánkra vártunk, vagyis a kocsijára, Szolnokról jövet. De, úgy látszik, megfeledkezel Szántó doktorról! Pedig őt azért vitték el Létáról, mert a vörösök szétverése után egy csomó sebesültet a padlásán rejtegetett. A mi szegény jó drágánk az ő vita- és sakkpartnerének kiszabadítására ment be Szolnokra, ahol a különítményesek parancsnoka levörösbérencezte, és aztán egy csomó lézengő szeme láttára felpofozta. Ő pedig hazajött, lement a pincébe, és főbe lőtte magát.

Ez szép halál?” (10)

Erzsi ezáltal szembesíti nővérét a rideg valósággal (mint később kiderül, a „szép halál” verziót a család találta ki azért, hogy a mama nyugdíjat kaphasson), de ez és a közben zajló események őt magát is rákényszerítik, hogy szembenézzen múltjával. Ami­­kor barátnője elcsavarja a fiatalkora óta neki udvarló lovagja fejét, akkor ismeri fel, hogy mennyire fontos volt számára ez a kapcsolat, és be kell látnia, hogy Gizá­nak – aki ezt már korábban mondta neki – ismét igaza volt. Ezt be is vallja Gizának, azonban a szégyenkezés miatt ezt a levelet végül nem adja postára.

Eszembe jut az az este a kórházban, amikor én is özvegyen maradtam. Azt mondtam: »Most mindennek vége, Gizám«. Te valami német költőtől idéztél. Az öregség, mondtad, folytonos megalkuvás, de minden alku után marad valami. »Minél kevesebb, annál becsesebb.« Az én kevesem: ez a szerelem.
Most már elárulom: ő jött Szolnokról. Őt vártam azon a képen, őneki örültem, őfelé rohantam. Azon az estén lettem az övé. Bevallom, hogy azóta viszonyom volt vele. Létán is, Pesten is, lánykoromban és asszonykoromban is, egészen addig, míg szegény jó Bélámat le nem hozták a műtőből. De amikor az ágyon felébredt az altatásból, és első pillantásával engem keresett, akkor bőgni kezdtem. Többé nem engedtem magamhoz nyúlni; de még mindig őt szerettem, és nem éltem volna túl az elvesztését.” (11)

A regény így tulajdonképpen két egymással folyton összefonódó szálon fut: az egyiket a két nővér jelenbeli életének eseményei, Erzsi zaklatott életének fordulatai, illetve Giza életének apró-cseprő eseményei alkotják. A másik szál emlékezésük folyamatát jeleníti meg, s ez egyre hangsúlyosabbá teszi az emlékek szubjektivitását, azt, hogy a nővérek a múlt egyes eseményeiről egymástól radikálisan eltérő képet őriznek. A múlt így teljesen relatívvá válik, nincs többé „objektív” igazság, hiszen nem eldönthető (és a regény nem is szándékozik eldönteni), hogy melyikük emlékszik helyesen.

Bár a két nővér a mű végén a szimbolikus macskajátékban ismét egymásra talál, végső tanulságként mégis az emlékek relativitása marad meg, melyet mintegy utóhangként a regényt lezáró leírás szimbolikusan jelenít meg:

„A KÉP
Hogy a túlexponált pillanatkép 1918-ban vagy 1919-ben készült-e, és mit ábrázol valójában, azt csak találgatni lehet.
Biztos csak, hogy a két Szkalla lány látható rajta, Szolnok megye szépei, habos tüllruhában, szélfútta hajjal, nevetve, integetve, egy dombról lefutva. De hogy ki elé, mi elé futottak, kinek vagy minek örültek, talány marad.” (12)

A képről zajló „párbeszéd” és a vele kapcsolatos lelki folyamatok így a regény lényegét jelenítik meg szimbolikus formában, nem véletlen, hogy a kép kétféle leírása szinte mottó-szerűen keretezi a művet. Már a kép első, „objektív” leírása is tartalmazza burkoltan mindazokat a bizonytalansági tényezőket, amelyek miatt sokféle értelmezése lehetséges: a helyszín a cukorgyári lakótelep, ami azonban nem látható; a két lány a holt Tisza felé rohan, ám a víz szintén nincs a képen; a kép eredetileg is túlexponált volt, de azóta megsárgult, kifakult, úgyhogy voltaképpen az alakok sem látszanak jól, az sem egészen biztos, hogy kik is láthatók rajta. Ez a leírás már finoman előre jelzi, hogy a múlttal kapcsolatban semmi sem biztos, a kép maga is átesett azon az elbizonytalanodási, kifakulási folyamaton, amin az emlékek, inkább már csak arra alkalmas, hogy előhívjon bizonyos emlékeket, nem pedig arra, hogy egy beazonosított időpillanat illetve esemény nyomaként maga funkcionáljon dokumentumként. A regényben valóban az előbbi történik: a fénykép említése mindkét nővérben egy szubjektív emlékképet hív elő, kettejük képe azonban annyira különböző, hogy már az sem bizonyos, vajon ugyanarról a képről beszélnek-e. Sokkal inkább az emlékezetükben megőrzött fiktív képekről van szó, melyben mindketten azt rögzítették, ami életüknek ebben a szakaszában számukra fontos volt. Ráadásul, a nővérek által leírt egyik jelenet esetében sem valószínű, hogy abban az időpillanatban, azon a helyen, azon események megtörténtekor jelen lehetett akár profi, akár amatőr fotós, hogy rögzítse azt. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a regényben maga a fénykép nem is kerül elő, a sok-sok bizonytalansági tényező után kérdéses: egyáltalán létezett-e valamikor ez a fénykép, vagy valóban csak a nővérek őrzik emlékeikben a múlt egy-egy pillanatát, melyet utólag egy fiktív képben rögzítettek a maguk számára. A mű végén található leírásban már a szerző is csak „képnek”, s nem „fényképnek” nevezi. A kép így szimbolikusan testesíti meg az emlékezést, egyfelől azt a folyamatot, melynek során a nővérek kénytelenek szembesülni a múlt megszépítésével, másrészt megmutatja magának az emlékezésnek a mechanizmusát, melynek során minden szubjektivizálódik, mindenről csak egy egyéni kép őrződik meg, és relatívvá válik a múlt eseményeinek a valóságértéke.

 

 

Vajdovich Györgyi: A képpel felülírt szöveg. Makk Károly Macskajáték-adaptációja.
Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, 2006. tavasz
http://www.apertura.hu/2006/tavasz/vajdovich/

 
kezdőlap | cikkek beküldése | hírlevél | szerzői jogok | impresszum