- Ugyanitt Hornby hoz 20. századi példákat is: Pirandellót, Jean Genet-t, Beckettet, Stoppardot említi. Ebben a kontextusban különösen elgondolkodtató, hogy mit kezd Stoppard a Hamlet egérfogójával a már említett jelenetben, ahol végtelen játékossággal és érzékenységgel bontja ki, bontakoztatja tovább és erősíti fel a jelenetben rejlő metadramatikus elemeket. Tekinthetjük ezt olyan gesztusnak is, amelyben Stoppard korunk valósággal kapcsolatos cinizmusával kontráz rá az Erzsébet-kori eredetire.
- A jelenséget igen részletesen tárgyalja Kiss Attila. Értelmezésében összekapcsolja a metadrámát és a haldokló, morbid testek színpadraállításán keresztül megjelenő, kristevai értelemben vett abjektet. Kiss szerint a metadráma igen gyakran kifejezetten az abjekt köré épül fel, azon központ köré, amely egyszerre teremti meg és hidalja át az én és a „Valós” közötti szakadékot (Kiss 1995, különösen 67, 69-70).
- T.S. Eliot például ugyanabban a kötetben mond megsemmisítő ítéletet A bosszúálló tragédiája mint az éretlen életutálat kifejeződése felett, mint amelyikben a Hamlet felett tör iskolamesteri pálcát. Idézi Kiss (1995, 68).
- Noha Tarantino látszólag komolyabb képet vág, nem biztos, hogy amit csinál, az igazán különbözik Monty Pythonék morbid jeleneteitől, például attól, amikor a Gyaloggaloppban a lovagnak az összes testrészét lecsapja szép sorban az ellenfele, ő meg folyamatosan szitkozódik, és pattog – már ugye amennyire testrészek nélkül pattogni lehet.
- A jelenségnek igen nagy szakirodalma van angolul, a bevonást involvement-nek hívják, és a középkori misztériumok és morális játékok sajátos szereplőiből, többek között a társulat vezető színésze által játszott gonoszkodó mókamesterből eredeztetik. Bővebben lásd pl. Weimann-nál (1978, 153).
|
|
