Bergstrom, Janet (szerk.) Endless Night: Cinema and Psychoanalysis, Parallel Histories. Berkeley & Los Angeles, University of California Press, 1999.

Nehéz feladat megtalálni az egyszerű felsorolás és a mesterséges egység közötti helyes arányt egy annyira gazdag és szétágazó területet felölelő kötet bemutatásában, mint a pszichoanalízis és filmművészet kapcsolata; különösen ha az egyetlen kitűzött szerkesztői cél a történeti szempont érvényesülése a tanulmányokban. Természetesen 1993-ban, amikor a könyv alapját képező -szimbolikusan a filmművészet és pszichoanalízis kialakulásának 100. évét ünneplő- konferenciát megszervezték, az a gyakorlati igény is húzódott mögötte, hogy megszüntesse a két tudományterület egyoldalú kommunikációját: egy szakmailag színvonalas rendezvénnyel felhívja a pszichoanalitikus szakemberek figyelmét a pszichoanalitikus filmkritika területén végbement fejlődésre, az alkalmazás sokszínűségére. A kezdeményezés valóban úttörő jelentőségű volt, bár a kötet megjelenésének idejére az International Journal of Psychoanalysis című folyóirat, Glen O. Gabbard szerkesztésében már két éve folyamatosan közölt filmkritikákat. 2001-ben pedig útjára indult a European Psychoanalytic Film Festival Londonban, hogy egy rendszeres fórumot teremtsen a pszichoanalízis iránt érdeklődő filmkritikusok és a mozi irányában (is) elkötelezett pszichoanalitikusok párbeszédének. (1) 2006 decemberében ennek a hagyománynak a kiterjesztéseként rendezik meg az első Magyar Pszichoanalitikus Film Konferenciát, Pécsen.

Janet Bergstrom a párhuzamosan futó, de bizonyos pontokon találkozó történeten túl a címválasztás indoklásában közös sorsot sejtet pszichoanalízis és filmművészet között: a jelentés logikájának feltárásában (és ábrázolásában) egy küzdelmes, sötétségbe burkolt végtelen folyamatot. Ezen az úton állnak a kötetben szereplő tanulmányok, egyéni gondolatmenetükkel olyan problémákat világítva meg, mint a technikai fejlődés által megváltozott szubjektumfelfogás, a filmstruktúra mögött húzódó affektív ritmus vagy a 'halott anya' személyiségformáló hatásának megjelenése a rendező életművében.

Múlt és jövő

„A nemi szorongást felkeltő, férfias erőtől megfosztó kép több mint aktuális: Sachs füzetének borítója egy ovális női arcot ábrázol, a szemei és a homloka árnyékban, hosszú felfelé mutató ujja az ajkainál csendre, diszkrécióra int, vagy éppen egy rejtélyt jelez... Mit akar, és mit akar a filmművészet a pszichoanalízistől rajta, vele keresztül a saját ábrázolásmódjáért tenni?" (27)

A feminizált filmművészet emblematikus képe csupán egyetlen, Stephen Heath által csomózott pont a pszichoanalízis és filmművészet történeti szálainak követésében. Magába sűríti azonban azt a választott perspektívát, melyen keresztül a két tudományág egymástól független, egyidejű születése vizsgálható: a kifejezésmód, pontosabban a mozi nyelvének sajátosságai, párhuzama a pszichoanalitikus leírás és megértés eszközeivel, illetve alkalmazhatósága a pszichoanalízis témáinak filmvásznon való megjelenítésében egy meghatározott, jelentős pillanatban elénk tárva. 1926 az első, teljes egészében a pszichoanalitikus technikát ábrázoló játékfilm bemutatásának időpontja, melyhez Hanns Sachs készített az alapvető fogalmakat magyarázó kísérőfüzetet. A film elkészülésének körülményei, pszichoanalitikus körökben való fogadtatása és utóélete botránykőnek számít a pszichoanalízis történetében, (2) Erről részletesen lásd Ries, Paul: Popularise and/or be damned: psychoanalysis and film at the crossroads in 1925. International Journal of Psychoanalysis, 1995, 76, 759-791. mert nyílt állásfoglalásra, és ebből eredően összeütközésre késztette az új médiummal kapcsolatban szkeptikus Freudot és a pszichoanalízis iránt hűséges, de a filmművészetre nyitott, és a későbbiekben egyre lelkesebb tanítványok egy körét. Heath tanulmányát nem a „film-ügy" részletes elemzésének szenteli: a századforduló értelmiségieinek (például Franz Kafka, Virginia Woolf, Lou Andreas-Salomé), korabeli és későbbi pszichoanalitikusoknak (Melanie Klein, Jacques Lacan) a filmművészetről, illetve a filmművészet és pszichoanalízis (tágabban a tudatos és tudattalan mentális működések) kapcsolatáról vallott nézeteinek kontextusába helyezi, valamint érzékeny és originális olvasatát adja a - korántsem egyöntetű- elutasítás mögött rejlő feltételezett motívumoknak. Ezekből a pszichoanalízis vizualitáshoz való viszonyát emelem ki, mellyel kapcsolatban Heath így ír: „...a filmművészetben az ábrázolhatóság kérdése jelent mindent: a nonfiguratív figuratívba omlik, a szimbolikus a szimbólumok problémájává válik, a filmművészet a látványhoz van láncolva" (30), míg a pszichoanalízis a képpel szemben is a 'gyanú hermeneutikáját' működteti, vagyis részekre bontja, értelmezi, verbalizálja, az analizált élettörténetének láncszemévé teszi.

A mottóként idézett gondolat a pszichoanalízis és filmművészet kapcsolatának egyoldalúságára is felhívja a figyelmet, ami természetesen nem független az analitikus körök szkepszisétől: elsősorban a filmművészet fordul(t) a pszichoanalízis mint téma, mint asszociatív szerkesztési/értelmezési technika és mint működési analógia felé. A filmeket elemző pszichoanalitikusok kezében az értelmezett tárgy gyakran redukálódik pusztán az elmélet illusztrációjává, elveszítve sajátos kifejezésmódját, az ábrázolás eszközrendszerének egyediségét, és így forma és tartalom összefüggését. (3) Ez egy gyakori kritika elsősorban a klasszikus pszichoanalitikus művészetelemzéssel szemben, mely a létrehozott művet az alkotó tudattalan motívumainak, személyiségfejlődésének lenyomataként kezeli. A mai pszichoanalitikus filmkritika megközelítésbeli sokszínűségének összefoglalását adja a Glen O. Gabbard által szerkesztett, Pszichoanalízis és film című kötet bevezető tanulmánya (London-New York, Karnac Books, 2002). Az egyoldalú hatás ellenpontjának bemutatására Heath a vászon mint a pszichoanalízist megtermékenyítő metafora megjelenéseire hoz példát (például Lewin álomvászon kifejezése), valamint részletesen elemzi a Slavoj Žižek által képviselt lacani pszichoanalitikus filmkritika értelmezési gyakorlatát, melyben pszichoanalízis és film egyenrangúan ágyazódik be egy filozófiai-politikai-kultúraelméleti diskurzusba.

Mary Ann Doane Temporality, Storage, Legibility: Freud, Marey, and the Cinema című tanulmánya időben a pszichoanalízis és filmművészet születésének pillanatához nyúl vissza, melyet a korabeli tudományos-kulturális kérdések hátterén vizsgálva nem egy szerencsés, bár véletlenszerű egyidejűségnek tart, hanem a modernitás idő-fogalmának- és ehhez kapcsolódóan a reprezentáció, tárolás és előhívás- problematizálódására adott válaszkísérletként. A közös, később elágazó köldökzsinór képe így átrajzolja a párhuzamosan induló és futó, helyenként összecsomózódó (történeti) szálak metaforáját, azonban elfedi a pszichoanalízis létrejöttének valódi igényét: a hisztéria és a neurózisok gyógyítását.

Az idő, és az időben kibomló mozgás rögzítése és visszaadása komoly kihívás elé állította a kor technikai kísérleteit; ezek közé sorolható Etienne-Jules Marey kronofotográfiája, mely egymásra fényképezett mozgásképek segítségével próbálta tudományosan és a látás számára is hozzáférhető formában vizsgálni és mérni az idő fogalmát. Erre azonban a legalkalmasabb eszköznek a Lumière fivérek által megalkotott kinematográf bizonyult, melynek első nyilvános vetítésére 1895. március 22-én került sor, „amikor a fotográfia területén végbement fejlődés példájaként levetítették a Munkások kijövetele a Lumiére üzemből Lyonban című filmjüket". (4) Marcus, Laura: Dreaming and Cimenatographic Consciousness. Psychoanalysis and History, 2001/3 (1), 1. A fotográfia és a kinematográfia megjelenése azonban- máig fennálló- fenyegetést is hordoz a néző számára: a képáradat az emlékezeti működés túlterhelésével a szubjektum szétesését vetíti elénk, illetve a képzeleti működés és a jelentésalkotás gátlását. Ebben a kontextusban válik érdekessé Freud emlékezeti modellje, melyet a Feljegyzések a „varázsnoteszről" (1925/1998) című írásában fejtett ki. Kiinduló igénye, hogy az élmények befogadásának és tárolásának végtelen kapacitását állandó emléknyomok létezésének feltételezésére vezesse vissza. A felső szinten újraírható és letörölhető, időben lehorgonyzott tudat és az alatta elhelyezkedő, viaszszerű, minden lenyomatot megőrző, időtlen tudattalan közötti nem-folyamatos és periodikus kapcsolati térben működik az emlékezet. Ebben a keretben az idő a tudatos folyamatokhoz kötött, az organizmus külső ingerléssel szembeni védekező mechanizmusának része. Doane a folyamatot a jelentéssel felruházott történet, vagyis a narratív filmek megjelenéséig követi, melyek egyik fontos alkotó eleme az idő, kezelhető struktúrát biztosít a túlingerléssel szemben, csökkentve a néző szorongását.

Slavoj Žižeknek az interfészen keresztül a kibertérbe invitáló szellemi utazása- jelen kötet szerkezetéből adódóan- többszörös olvasói elvárással néz szembe már az első szavak előtt: Bergstrom bevezetőjében a „fogalmi sokkmontázs" kifejezést használja elsősorban a tanulmány által keltett hatás leírására, Heath pedig cikke egyharmadát szenteli a Žižek által képviselt pszichoanalitikus filmkritikai irányzat elemző méltatásának. Ezek után sokkal nagyobb súlya van annak, ha Žižek tanulmányának elolvasása után úgy érezzük, hogy nem csalódtunk, szabadon merünk társítani gondolatokat a leírtakhoz, és tettre készen ülünk le a számítógép képernyője elé, hogy elmerüljünk a soron következő virtuális valóságban. Žižek ugyanis azt vizsgálja- meglehetősen kiterjedt kulturális és filozófiai fogalomkészlet mozgatásával- hogy milyen hatást gyakorol a kiber-valóság a (lacani) pszichoanalitikus szubjektumfelfogásra a kerettel és a Másikkal párhuzamba állított interfészen keresztül, melyet a Szimbolikus és Valós közti térben helyez el. Az ember második, jelentésalkotó természetéhez kapcsolódó virtualitás funkciója éppen a vászon (képernyő/interfész) mögötti üresség elfedése, valami nem-létező szimulációján keresztül. Az ehhez rendelkezésre álló technikai háttér, a komputerizáció azonban átalakítja mindennapi hermeneutikai tapasztalatunkat, átjárhatóvá teszi megszokott dichotómiáinkat a valós élet és mechanikus szimuláció, az objektív valóság- szubjektív percepció és a személyiségünk változó illetve állandó elemei között. Žižek azonban még innen is képes az olvasót visszaterelni a pszichoanalitikus helyzet és a virtuális valóság kiinduló párhuzamához: a cselekvés hiánya miatt mindkettő a projekciók ideális terévé válik- csakúgy, mint a műbefogadás esetében.

Marc Vernet The Fetish in the Theory and History of the Cinema című írása több ponton is párbeszédbe állítható Žižek gondolataival. Az a kiinduló feltételezése, hogy a technológia változást hoz a vágy-struktúrában, mivel a digitalizált filmek, írásos anyagok nem képesek az eredeti nézéséhez, kezeléséhez kapcsolódó örömöt felkelteni, továbbgondolva szintén a- lacani személyiségfejlődési modellben a Másik vágya mentén alakuló- szubjektum átstruktúrálódásához vezet. Ebben a folyamatban Vernet az archiválást és kutatást kísérő pszichés mechanizmusokat helyezi előtérbe: a voyeurizmust és a fetisizmust, és elsősorban a metzi fetis olvasatra támaszkodva azt a kérdést veti fel, hogy hogyan akadályozza a kutató vágyát a tudás megszerzésében a fetisizmus? A fallikus anya képét fenntartani igyekvő fetisiszta élménykeresési módja a múlt felé fordulás, az idő befagyasztása abba a pillanatba, mielőtt szembesült a női hiánnyal. Így hátráltatja a befejezés utáni vágyat, amit végkövetkeztetésében Vernet nem mint perverziót, hanem mint a hit és tudás közti állandó ingadozás egyik oldalát mutat be, ami képes átírni a feminizmus által dichotomizált szexualitás felfogását.

Freud filmen (5) Az alábbiakban bemutatott tanulmányok részletes összehasonlító elemzését adja az ez év szeptemberében tartott Freud filmhét kapcsán Dragon Zoltán: Freud filmen - házimozitól a mozivászonig. Internetes elérhetőség: http://www.filmkultura.hu/2006/articles/essays/freud.hu.html

David James Fisher, Peter Wollen, Alain de Mijolla és részben Janet Walker tanulmánya is vállalkozik a John Huston rendezésében, eredetileg Jean-Paul Sartre forgatókönyve alapján készült 1962-es Freud című film elemzésére, tágabb kontextusban érintve a pszichoanalitikus eszmék és a terápiás helyzet ábrázolhatóságának kérdését (vö. Heath tanulmánya).

Fisher tulajdonképpen Sartre személyiségfejlődését vizsgálja a Freud életéről, elsősorban a pszichoanalízis kialakulásának kezdeti szakaszáról, szóló forgatókönyv megírása közben: hogyan megy végbe az eredeti pszichoanalitikus eszmékkel és Freud életrajzával való találkozás során egyfajta azonosulás, melynek eredményeképpen Sartre saját önéletrajzát írja? (6) Ez a kérdésfeltevés áll a pszichoanalitikus irányultságú befogadáselméletek középpontjában is, lásd például Holland, Norman: Poems in Persons. An Introduction to the Psychoanalysis of Literature. The Norton Library, 1975. Ennek a folyamatnak egy részére világít rá Peter Wollen is, amikor a Freud-film kapcsán Freud, Sartre és Huston kísérteties intellektuális találkozását emeli ki a hódító tudattalan fantáziáján keresztül, mely mindhárom férfi életében a megdicsőülés reményét, és a családi élet korlátai közül való menekülés lehetőségét rejti.

Alain de Mijolla a pszichoanalízis alapítójáról készült fikciós filmek mellett a Philip Lehrman által „családi körben" forgatott felvételeket is elemzi elsősorban a közvetíteni kívánt kép spontaneitása versus megrendezettsége szempontjából. Tanulmányában ő veti fel expliciten és a legkidolgozottabban a pszichoanalitikus terápia filmes megjelenítésének problémáját, mely nagymértékben az idő mint folyamat ábrázolására koncentrálódik, és a legélesebben mutat rá a film szerkesztettségére, sűrítő technikájára.

Janet Walker az incesztus témájának kicenzúrázásán és textuális nyomain keresztül vizsgálja a filmi elfojtás működését a Kings Row és a Freud című filmben. Az első esetben azt mutatja meg, hogyan alakult át egy forgatókönyv a megfilmesítés során, illetve ezzel párhuzamba állítva hogyan ábrázolja a korai pszichoanalízisről szóló film Freud 1897-es döntését, lemondását a csábítás-elméletről, és a gyermekkori szexualitás elméletének kidolgozását. Mindkét esetben konkrét cselekményszálak megszűntetésével, utalássá sűrítésével van dolgunk; a textuális heget olyan technikák alkalmazása fedi (f)el, mint az idői-értelmi ellipszis, melyben két teljesen más időpontban történt esemény puszta egymás után helyezése teremti meg a néző narratív gondolkodására támaszkodva a hiányzó oksági kapcsolatot. Szinte visszhangoznak Vernet szavai a filmről mint több változatban létező, megcsonkított testről, mely Walker-nál a disszociáció pszichológiai elméleteinek analógiájára integrálhatatlan vendég-személyiséggé válik. Mindazonáltal legalább elméleti kiutat javasol az incesztust mint megtörtént traumát versus mint fantáziát kezelő problémára: az Ödipális térben az apai- tagadásra épülő- fantáziák vizsgálatát.

A mértéktelenség dicsérete

Tematikusan az egész köteten végigvonul a mozi mint sokk, túlingerlés a néző számára (lásd Doane, Heath idézi Kafka reakcióját a korai filmművészetre). Žižeknél a hiány és mértéktelenség kölcsönös függése a kapitalista rendszer jellegzetességeként, tágabban a megismerés tulajdonságaként is megjelenik, melyben a valóság korlátai motiválják a képzelet túlzásait. Joan Copjec tanulmányában a mértéktelenség motívuma főszereplővé válik a melodráma műfajának történeti elemzésén belül, mely a pszichoanalitikus nőiség elmélet alapján bontja ki a „hiány hiányára" épülő valóságkép jellemzőit. A teljes igazság kimondásának kényszerére, a kizárás kizárására épülő szerkesztésmód a történet szintjén is ambiguitást hordoz, mely eldönthetetlen realitás(ok)at teremt - ezt textuális szinten Copjec szerint leginkább a szabad függő beszéd gyakori használata jeleníti meg. A melodráma műfaja egy lacani értelmezési keretben nem más, mint a nő jouissance-hoz való viszonya, mely alapvető bizonytalanságot hordoz a Szimbolikus jelölővel szemben. Ezt a hisztériás nő imaginárius korlátok beépítésével próbálja orvosolni, melynek egyik illusztrációja Copjec-nél a Stella Dallas című film.

A halott anya képei

Ayako Saito nagy bátorsággal és alapossággal nyúl Hitchcock talán legtöbbet elemzett filmjeihez a Vertigohoz, a North by Northwesthez és a Psychohoz, melyeket egyetlen textuális egészet alkotó trilógiaként André Green affektus-elmélete alapján elemez. A melankólia, mánia és paranoia/skizofrénia érzelmi alaphangoltsága mind a történet szintjén, mind a kamera mozgásában megjelenik kirajzolva a traumatikus veszteségre adható különböző válaszmintázatokat. A trilógia textuális tudattalanjában Saito a személyiségen belül enkriptizálódott, és kísértő halott/őrült anya képét, valamint a szimbolikus apa tökéletlenségét vagy teljes hiányát feltételezi.

A szeretett tárgy elvesztésének és keresésének körkörös, reménytelen mozgása, ami a Vertigo alapvetően melankolikus érzelmi ritmusát adja, a North by Northwestben az üresség tagadásával a tárgy megmentésének mániás vágyteljesítésévé válik. Ezt ellentétekre épülő, rendezetlen, fragmentált, montázsközeli történetszerkesztés kíséri. Ahol a tagadás feletti mániás győzelem már nem tartható fenn, ott kezdődik a Psycho paranoid/skizoid, hideg, izolált tere, melyben maga a kamera válik a gyilkos, fenyegető alannyá, brutálisan átalakítva a nézői azonosulás lehetőségeit. Az affektusnak a pszichoanalitikus filmkritikába való beemelésével, és sikeres alkalmazásával Saito egyben a lacani nyelv- és tekintetfogalomra épülő, az érzelmeket kizáró értelmezési gyakorlat kritikáját is adja.

„Az én történetem tele van hiányzó kapcsolatokkal, űrrel, és még csak gyermekem sincsen." (287) Ez a mondat magába sűríti Janet Bergstrom fő elemzési szempontjait Chantel Akerman filmjeivel kapcsolatban, a bennük megjelenő anya-lány viszony vizsgálatában. Egyik oldalon áll a gyermeki vágy, hogy a távolságtartó, magába zárkózott (és így halott) anyát is központi, pozitív jelentőségűnek mutassa, és megtalálja a hozzá vezető utat, a másikon pedig az Akerman által átélt valóság: a haláltábori borzalmakat elhallgató, elérhetetlen anyáról. Ezek a traumatikus élmények a magány és gyász állandó jelenléte mellett filmjeiben egyfajta túlzott tartalmi személyességet, de egyszersmind formai távolságtartást eredményeznek; hasítást és ambivalenciát a tárgyreprezentációban. Tematikus szinten ezt a vándorló zsidó alakjával való azonosulás oldja fel a rendezőben. Bergstrom tanulmánya képviseli a kötetben az alkotói tudat(talan) pszichoanalitikus elemzését, a művészi produktumok mellett André Green 'halott anyáról' szóló elmélete, a Holocaust-túlélők gyermekeitől származó visszaemlékezések és egy Akerman által adott interjú alapján.

Az egyes tanulmányok gondolatmenetének és kapcsolódási pontjainak (például az idő vagy a mértéktelenség kérdésében) követése talán elérte azt a célt, hogy filmelméleti szakemberek és pszichoanalitikusok egyaránt kezükbe veszik ezt a kötetet egy izgalmas- a felvonultatott témák tekintetében korántsem szokványos- szellemi utazás reményében.

Jegyzetek:

[1] 2006 decemberében ennek a hagyománynak a kiterjesztéseként rendezik meg az első Magyar Pszichoanalitikus Film Konferenciát, Pécsen.

[2] Erről részletesen lásd Ries, Paul: Popularise and/or be damned: psychoanalysis and film at the crossroads in 1925. International Journal of Psychoanalysis, 1995, 76, 759-791.

[3] Ez egy gyakori kritika elsősorban a klasszikus pszichoanalitikus művészetelemzéssel szemben, mely a létrehozott művet az alkotó tudattalan motívumainak, személyiségfejlődésének lenyomataként kezeli. A mai pszichoanalitikus filmkritika megközelítésbeli sokszínűségének összefoglalását adja a Glen O. Gabbard által szerkesztett, Pszichoanalízis és film című kötet bevezető tanulmánya (London-New York, Karnac Books, 2002).

[4] Marcus, Laura: Dreaming and Cimenatographic Consciousness. Psychoanalysis and History, 2001/3 (1), 1.

[5] Az alábbiakban bemutatott tanulmányok részletes összehasonlító elemzését adja az ez év szeptemberében tartott Freud filmhét kapcsán Dragon Zoltán: Freud filmen - házimozitól a mozivászonig. Internetes elérhetőség: http://www.filmkultura.hu/2006/articles/essays/freud.hu.html

[6] Ez a kérdésfeltevés áll a pszichoanalitikus irányultságú befogadáselméletek középpontjában is, lásd például Holland, Norman: Poems in Persons. An Introduction to the Psychoanalysis of Literature. The Norton Library, 1975.